Ha feltámadsz óh, szerelem...

Ha feltámadsz óh, szerelem, mint parázs, mire szél lehell
Mozdulnak az öreg fák is, dalolni, menni, menni kell!
Nem tudod, mi lel, csak azt, hogy hangja édes, sa dal örök:
Lángok marják tested-lelked, és a feltörő örömök.

Csillagfénybe merült ajk'kal szivárványt varázsol tollad,
Hajnalig bolyongsz Rá vágyva, kebeledbe rejtve Holdat.
Rövid perc az óra Véle; és hosszú minden pillanat,
Ha nélküle vész el kárba', a vágy tüze neked marad.

Kínnal vájnak beléd újra az eltöltött forró éjek
Csípőjét tapintó izzadt ujjad helyett álomképek
Kergetik egymást lázasan, s párnát ölelsz csak karodban
Felébredve nem hagy, emészt, üldöz és mindenütt ott van

Ha feltámadsz óh, szerelem, menekül ész,
Egy kortya nem oltja szomjad, Inni akarsz...még …MÉG!, s kérsz
Ő az, kihez ragaszkodsz, és nem kell rajta kívül más
Ő az, kiért órákig is mozdulatlan tűrve vársz

Gyönyörűségként hatolnak beléd izzó szavai
S elborít a könny, hiába : Te vagy az a valaki
Téged csókol, hozzád bújik, neked súgja meg titkát
Szárnyat növeszt a hátadra, ne késlekedj, hess! vidd hát!

Tiéd, s övé a mindenség, szórd szét szerelmetek porát
Játsszék lelketek színekben: legyen arany, smaragd, s brokát
De a jövőt ha látod is, meg ne pillantsd, elkerüld
Őrizd a tüzet, lobogjon: s megmaradjon legbelül