Itthon vagyok újra, köszönt e táj:
Sóhajokból omló ködhegyek
Tenger fövenyébe hullámzó
Bozontosan buja-barna föld-röge,
Mely időtlen pereg ég zsákjából,
Ősi Isten tenyeréből mi ránk.
Por voltál, ím, s megint porrá leszel.
Mozgat tudása, ledönt, s fölemel.
Megállok, hogy elszemlélődve
Rácsodálkozzam néma partjain
Föl-fölverdeső számtalan miértre,
Mennyiben halott ügyünk, vagy él-e?
S kutatva, egyre jobban nem tudom,
Mely, mi kincset ér Őérte biztosan,
Mert kiáltják ítéletét hangos-sokan.
Félek, nem marad, csak ócska lom…
Hiába: a küzdőtér, hol legyőznek,
Öröktől fogva belől vesz szállást,
Beretvált arc, vagy loncsos majomszőrzet,
Mit számít, ha értelmetlen a kiáltás!
S árván hangzik föl a gyermek-kérdés,
Visszaveti a mindenség csöndje:
Én legyek-e mértéke a mindennek,
Vagy a hatalmas Isten ereje, mi renget?
Itthon vagyok, ha másutt nem, a félszeg
Bizonytalanság égszínkék tengerén,
Hol hánykolódva vetnek vihar-szelek,
S a kérdés csak, mi megmarad enyém.
Félelmeimből építlek tovább ködhitekkel,
S a hűlő Földhöz szorítom vonyító szájam,
Ártó ábrándoktól hemzsegő fejem,
Rettegve várom, hogy elfúdd Isten, váram
