Hallottam hírét halálnak

Hallottam hírét halálnak,

s hogy tébolyult tekintetet
földön ismét körbejárat,
kevélyen oltva lelkeket.

Elnémult ajkam: nem lehet,
hogy újra, kézbe simulva
szólaljanak a fegyverek,
csak embervértől csitulva.

Szédülve ültem le kőre:
mint ki félve attól szorong,
jövőt már nem lát előre.
Ember, nem lehetsz ily bolond!

Hallgatni kéne a csendet,
mikor sok láb együtt dobog,
s a friss légből szívni egyet,
mert hallgatni bölcsebb dolog.

Tudd, ok mindig terem bőven,
s háborúk hírét hallani.
Mi szép, nem múlik, időtlen,
megmarad jónak mind, ami

tiszta, s kedvel napvilágot,
ki nem csörtet karddal, vakon,
s őriz rábízott virágot,
esze jól vigyáz holnapot.

Bújjunk-e sötét pincékbe,
mint őseink tették, újra,
amíg jelt nem ír az égre
újból ama béke ujja?

Inkább tollal egy találat.
Szavakkal ölje meg dölyfét.
Adjon dobzódó halálnak
leckét a bezárt öröklét.

Tudd, mi tollal vívjuk harcunk.
Fuss, ha védtelenre támadsz,
elűzünk, de nem haragszunk,
nálunk nyugtot nem találhatsz!


2022. márc 6.


A dőlt betűs sorok tartalmi része Radnóti Miklós: Nem tudhatom c. verséből idézve

Jöttél, mert hívtak

Jöttél, mert hívtak, fűillatú halál;
ártatlan szemébe néztél huncutul.
Viaskodó, fáradt gondolat rád talált,
elhitetted véle, hogy benne már úr vagy, úr…

Mért’ kellett elhullanod, hogy versem
íly szívszaggató gyötrelem legyen !?
Mért’ vitted utolsó táncba apró szentem,
hogy elvedd, kit az ég adott nekem?

Még olyan friss a tegnap, még terem:
piciny, fehér virágai még nyílnak,
keblemből a sóhajt oly lassan engedem,
még itt vagy, könnybe álmodlak, amíg pirkad…

De hisz Isten, te vagy e földön, egyetlen úr!
Míg Ő nyitott szemmel alszik benned,
nagy szárnyad, mint védelmező turul
halált hessent, körötte féltőn repked!

Ártatlanom nem hullt el egészen,
csak nekünk hamvadt korsóba teste:
még itt van, s pirkad, a hajnalt nézem,
az árnyak közt hófehér árnyát keresve…

In memoriam Happy

Elmentél hát végül;
az élet-óceánban nem úszol tovább velünk,
nem tapodja arcunk gyönge lábad,
könnyes hullám horgad, s csap le legbelül.

Neked öregségig tartott,
nekünk annyi volt, mint múló pillanat;
tizenhárom boldog földi éved,
s szűköl utánad, ki tébolyban itt maradt..

Annyi kedves játék
meg sem kezdve maradt végül félbe..!
Próbálom feledni hiányod,
de oly erős a tegnap, hogy nem tehetem mégse.

Kölykünk voltál nekünk,
s neked, mi gondozott, felnőtt kölykeid,
s e kötelékben léteztünk
szívvel pecsételve, bár nem vér szerint.

Most szólnom késő már,
mit szerettünk belőled, szusszanó kis leh’et
elragadták tőlünk orvul,
maréknyi hamu maradt, mely téged eltemet...

S mégis most kell szólnom,
mert kölykünk lettél nekünk, s mi neked kölykeid,
s ez már sosem fog elmúlni,
mint az érzés sem, mely belül rendületlen hevít!

Picurka-versek XVII. -- Picurka 12

Még egyszer – utolszor visszatérek,
ahogy rohamoznak az emlékek,
hiszen lassan kamasszá cseperedsz,
s hiányod nem múló telet metsz
gyérülő üstököm ráncai közé.

Tizenkét éve, hogy magunkba temettünk,
s csupán mi előás, a fájdalom bennünk;
nem lettél kis csirkefogó, hancúrozni való
szaladásod elnyelte sötét, halálízű tó,
de sárga kis cipőid mai napig őrzöm.

Mint rossz szülő, hogy is szólongathatnálak?
Még vigyázni sem tudtam rád, s anyádat
vigasztalan hagynom keserű muszáj-
csókolni való mandulaszín csöpp kis száj,
a tiéd - csak epedve vágyott emlék maradt!

Forgóval kezedbe, lilás pántlikás szőke fruska,
vagy maszatos, labdát kergető fiúcska,
látod, eldöntenünk ezt sem sikerült nélküled,
s hogy pillantásod-e anyádé, vagy cimpás füled
lenne enyém, ha ránk néztél volna hosszan.

Játssz hát gyermekem, van már bőven időd,
járjuk mi is utunk, mit a sors ránk kitölt,
de még egyszer – utolszor visszatérek,
ahogy rohamoznak az emlékek,
magamhoz ölellek szorosan, s elbúcsúzom…

Az igaz menekült emlékezete

Úgy jöttem ide élni - én, a bitorló,
mint termő magvát elszórja az ég,
fegyver űzött el, vagy talpamnak volt forró..?
Ki tudja már? Rég elveszett a miért..

Olyan vagyok, mint egy felnőtt gyermek,
ha békével fogadsz, éhem csillapul,
nyisd meg kapud, védj, ha oktalanul vernek,
jótéteményed vár jutalomcsillagul!

Engedj a tehernek bölcsebb barátom,
mert a fal ledől, s a kerítés megremeg,
érts meg, inkább visszamenni vágyom,
hol immár eleim emléke szendereg.

Idegenbe vetett az átok, hisz tudod!
Átgázol felettünk a komor történelem.
Ölelj magadhoz, s mutass egy zugot,
míg rám mért bajom nálad átvészelem.

Vadként vágtáztam el, múltam égő börtön,
nem nyugodhatsz – súgták - bárhova kerülj!
bűnöm e farkas kor, s fekete szín bőröm
nyúzottan lóg rajtam ismertető jelül.

Lángot fogtam, égek, mi marad belőlem?
Emlék? Szentkép? Boszorkány varázslat?
Csak a sors, hogy sokan szédültek előttem
öröklétre, … öröklétre hol csúf halál van!

Élni jöttem ide, de büntess, ha illet,
törvényt adj előmbe, míg közted átmegyek,
fegyver helyett kísérjen inkább tekintet,
s adj ennem ha kérlek, mint kér édes gyermeked!

Eleink - Árnyak X.

November jő ismét, kertünk hátra marad,
jó rokon most otthon, tűznél múlat időt,
s dédünknek tanít ismerős-új szavat,
mesét mesél neki, álomba szédítőt.

S a csöppség kis fejében fordul tán gondolat:
dédapa a nagyszülőkkel vajon hol lehet,
mennyben reá várva, rózsákat oltogat,
vagy elfáradt már, s fejet párnába temet?

Fúj-e szél, mint náluk, az égi udvarán,
szakállán lógnak-e más huncut gyermekek,
s botja nem hiányzik, mi a sutban áll,
hová együtt bújva jól esett a meleg?

Boldog kincsem, játssz még, felhőtlen, gondtalan,
ha vihar is dúl felül, ott van a menedék,
rút vég ez bezárva, földdel elegy, alant,
vágyam visszatérni ábránd csak, nem elég!

Örök éjjel oltott bennem lélek-lámpát,
szemed szivárványát látnom már nem lehet,
kövesd hát apádat és szeresd anyácskát,
csak tudd, ősöd ki volt, és merre szendereg!

Várunk mindahányan, e vaduló gazosban,
(köztünk mennyi napot sem ért picúr gyerek!)
Távol óvó kéztől, bomlón, elhagyottan
dedem, hiányodtól mily nagyon szenvedek!

A halál méze - Árnyak VIII.

Miért e szó hív, mit nem szeretett soha
Se kevély, se szelíd, se értelmes, ostoba?
Idegenül csengő a gyermeki szájban,
Eggyel kevesebbet- így szól- akárhány van!

Nyálkás és jéghideg, bűzlőn alattomos,
Elfut előlem, és vén fejemre tapos.
Letűnt korként éled fel a beteg mában:
Fakult, ó árnyait lázálmomban láttam.

Miért enged bambán neki minden tagom,
Ha nem kérdez: akarom-e, nem akarom?
Gyengeséggel lep el fojtogató méze,
Oly áttűnőn csalt meg, hogy nem vettem észre…

Szeretők, s gyűlölők egyként állnak körbe,
Kezük simogatón, vagy vértelen, ökölbe
Benn szorul a szó most, virágzó nyugalom
Van a fehér ágyon, s mindenütt a falon.

Miért nem jő senki segíteni nekem?
Nem látok, nem hallok, nem mozdul a kezem,
Kivonnám sikoltva bűvköréből magam,
Hív e szó – és nincs rá válaszolni szavam!

Monotóniák-2

Már naphosszat sírok és egy sort sem írok,
Könnyeim pusztító árvizek,
Már menni sem bírok, csak hangokat hívok,
S fáj, amit másnapra átviszek.

Előbb jön az álom, s látomásban látom
Szorongva vergődő lelkemet,
Nem is szólnak reám, mégis kitalálom,
Szélvihar felkavar, eltemet.

Menekülnék el-el, utolér a reggel,
Bíborszín lúdbőrző hajnalok,
Félelmeimmel a sápadt Nap is felkel,
Szerelmem, ne várj már, meghalok.

Megváltozom

Mától búcsút intek a meséknek,
Térni hív valami különös ének,
Már nem rohanni esztelen völgy-hegyen,
Szabadon szállni széthullón, szertelen,
Messzebb, a földtől végleg el,
Míg a végtelen ég magához emel.

Repülni, zuhanni, szinte egyre megy,
Alábukva veres karimája felett,
Elsuhan létem így is, úgy is,
S a lélek talán a halálon túl visz,
Ha ágat törve kezem fészket elsodor,
Látod, nem vigyáztam lépteimre jól.

Magasabbra, hogy annyira ne féljek,
Térni hív valami különös ének,
Véreznek a háztetők az alkonyatban,
Elmerültem, mint részeg meggy konyakban.
Bódulatig ittam e szennyes világot,
Buzgalmam mégis pusztulást virágzott.

Most már jövök Földem, hozzád vissza,
Már kigondolt a terv, a képlet tiszta,
Megváltozom, mindent újra kezdek,
Elfelejtem őket, kik folyton félretesznek,
Eggyé válok veled, kiből kinőtt ágam,
Egy utolsó, szerelmes álmodásban.

In memoriam - Bogi -

Bedő Boglárka: Rím nélküli röpke

Szeretem a tinta illatát,
Ahogy firkálok a papírra és az orromba mászik,
És imádom a te illatodat is még mindig,
És a nyakad ívét sem felejtem el soha,
Pedig már lehet, hogy nincs is olyan illatod,
S én sem lehelek már több csókot a nyakadba…
…

Szeretem a tinta illatát, s a szárba szökkenő
Zöldellő hajtást ablakom alatt,
S leírni minden érzésem, ami feszenget legbelül -
Huszonkét évem immár megmarad

Szeretem a napfény színét ábrándozva nézni,
S ahogy elszédülnek egymás után
Papírra ejtett, apró gyöngyvirág betűim,
De mi lehet, s meglesz: inkább nem gondolni Rám

Nem mondok le Rólad, az élet ma oly gyönyörű,
A szerelmes szívnek hallgatni nem szabad:
Csókot lehelni nyakad ívére mindhalálig,
A szavak itt várnak, ha el kell, hogy hagyjalak

Szerettem köztetek, s a tinta kék illatát,
Ahogy lélegezvén bódít, s orromba mászik.
Szerettelek Kedves! Imádni nem szűnt meg szívem,
Csak csábított egy álom, s egy világ, egy másik

Nem lesz több dal, mondatomat befejezi más,
Most ez olyan lett, kósza, rím nélküli röpke,
A hűvös föld befogad, eltemet és felejt,
De engem megőriz emléked mindörökre

2010 március

A halál nyitánya - Árnyak VII.

Üdvözlöm Önt, sorsomban kínnal osztozót!

Most hallgat hát, nem osztva szót bölcsen,

Mint hirdette egykor szép reményben

Künn, tágas éjre csókolt megindító szózatot,

Eltöltve, múlatva idejét az ódon erkélyen.

Kiveszem a kardot, ím, büszke jobbjából,

Csontos keze reszket? Mily nyirkos és hideg!

Köpenye lecsüng csak, vitézül nem libeg.

Mily sötét kerettel vont az arca! Szempára átható

Tekintete miért fénylik most tompa tűzben?

Hiába kergetett hát életen át vakmerően, hittel,

Félelmei közé, poros padlás-zugba mégis visszaűztem,

Hol pőrén, málló könyvből próbál merni, olvas.

Világa enyém lett, ordas, kegyetlen, kényszerű

Képzetek hányják kiégett, halál-sebzett lelkét,

Viaszfakó mása magának, mára mily szomorú emlék!

Miért küszködik hát, adja át ócska életét is,

Kár a hídról visszafordulni, miért töpreng mégis?

Hisz porhintés volt az egész, trükk, varázslat,

Jöjjön, várnak odaát ölelő sima kövek ágynak!

Tagjaim vitetnek könnyű álomban, mint szekér robog,

Késő ocsúdni, hogy: "Állj meg perc, nem akarok!",

Már hantomra virágot ejt Zsuzska gyönge két keze,

Már zene hallik, orgonaszó rendít rokont, ismerőst,

S "Nyugodjék békében" – szól a pap – "Isten legyen vele!"

Most és mindörökké

Látod, most te állsz fölöttem valami részvéttel
Türelmetlen vagy, de nyugtalan, s feszélyezett
Haszontalan, jelképes szavak a szádban, s virágcsokor
Elhozott a kötelesség, eljöttél, magad sem tudod, miért

Időm kevés, mikor fuldokolni fogsz, megtudod,
Mire vittek-űztek megemésztő, féktelen vágyaid
Csak egy perccel tovább élni: kínban küszködöl
Feltépnéd értéktelenné lett drága ruháidat is

Ablak nyitásáért hörögsz, de már nincs erőd
Körül állnak, s maradék levegőd is elveszik
Zihálva keres segítséget majd a hunyó értelem
Groteszk, ősi hangod gurgulázik kétségbeesetten

Belőled táplálkozik immáron a görcsbe merevedő
Szederjes illatú koporsófedélre zuhogó tehetetlenség
A sírásba fáradt rokonság, a némán álló végtisztesség
S belőled hajt, árnyas emléklombot érlel az elmúlás

De most még itt állsz fölöttem, eszmélj fel, éledezz!
S rohanj rettenve, mint villámsújtott fa alól a megmenekült
Mert a pap más nevét kántálja, más üdvéért szól fohász
Most kezdődött életed, s a holnapok reád várnak!

2007-03-15

Picurka-versek VII.

Egy évhez a tegnap újabb felet toldott
Elgondolkodtat most az emlékek csöndje
Vigasztalnám, ki a szíve alatt hordott
S ki oly gyakran gondol reád, te kis szöszke

De nincs szavam; apály vitte véled messze
S hiába várom, a holdtölte nem hoz el
Feltűzi szép arcod némaság-keresztre
Oly hajóra szálltál, mit az ég sem oldoz el

Messze-messze látlak, tükrös, halvány tengeren
Fürtödbe ragadt egy hosszú, kósza pillanat
S kiáltanál: anya! apa! Segíts nekem!
Óh, úgy vinne hozzád, mégis nyugton marad

Lélek szárnyán siet, dobbanna szíveddel
De erőtlen, remeg, gyenge menni a láb
Ha lehetne, cserélnék, életem vedd el
Engem marassz Uram, s neki legyen tovább!

Lángod kilobbant, lám: füst, emlék a hamu
Fonálod elvitte gyér ujjaim közül
S halál köt magához, mint egy örök tanut
Foghíjas vigyorral kárörvendőn örül

Ideát tavasz jő, mit is mondhatnék még?
Lassan életre kel újra a természet
Legyezőként nyílik felettünk a kék ég
Hej, ha láthatnád csak mind-mind ezt a szépet!

Bimbós rügy fakad fel, talán tulipáné
Bolondít nemsoká’ a bodza illata
Királyként járnál már, vagy mint kis királyné
Anyu szemefénye, apu csepp csillaga…

Ostobán nézek csak, megállok a parton
Képzelem, mint hintáztat csónakjában a múlt
Édesanyád fejét most vállamon tartom
Míg forró könnyein majd karjaimba hull

Halott-élő

Én élek, sírók, el ne ássatok!
Tagjaimba vér tolul, zsibong
Hogy nem mozdul karom?
S lékelt koponya tetőmöm
Novemberi cúg ki-be jár?
Szemem kocsonyája megfordult,
De méhrajként zúg lelkem
Vadul lüktet petyhüdt bőr alatt
Még nem hűlt ki a gondolat
Hej, várjatok még, el ne ássatok!
Angyalszárnyon itt szállok felül
A kórus üvölt, zeng, ünnepel
Áthat szívemen a vörös lüktetés
Kocsi után lassan lépő gyér tömeg!
Lehajtott fejetek a halál maga!
Hova visztek ócska fadobozba zárva?
Miért sírtok, hisz az nem én vagyok!
Én élek, sírók, el ne ássatok!

Fekete vonat

Kerülj messze vándor, utam vége halál
Ki csak élni akar, nem én velem hál
Szederjes az ajkam, s mély süllyesztő lelkem
Hidd el, nem akartam, mégis így végeztem

Ne koccints örömmel, s ne mondjad, hogy "proszit"
Ne dicsérd a száddal, mi az éjhez tartozik
Kelj fel asztalomtól, hogy az utolsó fogást
Ne kövesse fájó, fanyar gyomormosás

Kerülj messze vándor, hogy meg ne bűnhődjed
Ne mondhassa senki, hogy szeretted őket:
Az éj-sötétbe hullott, veszett csillagokat
Kérve kérlek Téged: őrizzed meg magad

Mert álmod óráit lopva viszem Tőled
Percnyi nyugalmat sem hagyva meggyötörlek
Nekem adod végül legszebb éveidet
S csalódottan, fázva átjár majd a hideg

Fekete vonatom hagyd, hogy átrobogjon
Állomásodon várj veszteg, míg a mozdony
Kihúzza magával az utolsó kocsit
Keserű füstjével majd úgyis elborít…

2004

Halál-köszöntő

Tőrbe csalt egy csodaszép
Pillangós álom – s a fény
Kiről hittem, barátom
Pókhálóként tépte szét

Az éj ezer csillagát.
Már rám éhez a halál-
Hiába futsz, elérlek-
Kicsiny reményem: Talán,

Talán egyszer megérkezem
Elrejtőzhet két kezem,
S mint újszülött kis őzet
Bújtat, jól vigyáz egy szem

Talán meg is találom
Sötét, légy hát barátom
Támassz egy égi létrát
Honnan mélyedet látom

Az őrizők várjanak
Még nincs itt Kharón, s Anath
Idejük eljő mindig
Ahogy a Nap, s Hold halad

Megállok köszönteni
Holnap véremből merít
Úgyis, s a létra eldől
Jöjjetek! Igyunk reggelig

Áthajózhatnak aztán
Örök időkig marasztván
Lerágva csontig-bőrig
Lélek-vásár piac’ján

Szelíden járnak ma - Árnyak II.

Szelíden járnak ma a lábak ott felül
A kezekben egy-egy gyertya emlék-jelül
Megfog szép dallama, simogatva körbe
Ahogy Zsuzska sóhajt és megered könnye

Mióta is, hogy hiába kéri lelkem Tőle..?
Nem menthetsz ki drága, ülj ide a kőre,
Elmesélném némán, amit már nem lehet,
Fölém nyújtod, érzem vágyódó kis kezed…

Egymás mellett feküsz békén a csont, s alant
Büszkén őriz az egykor megtaposott hant.
Férgek rágják széjjel szürke, petyhüdt bőröm
És odalett: nincs már, megették a körmöm

Általjárnak nedvek, langyos, bomló, szagok
De azt a finom vörös-rózsa illatot
Mit hoztál, hunyt szemem ködén át is érzem
Felkélne a lelkem, csak hogy Téged nézzen

S látod? Együtt sírunk a fal két oldalán
Reménykedve várva, hogy egyszer a talán
Kibomlik gyönyörű álmodott igenné
Tudod, minden este fejed alá tenném-

Hogy nyugodj meg rajta- párnaként a szívem
S ringatna két karom… egyszer így lesz, hiszem.
S az út végén talán Tehozzád érkezem,
Ki szerettél és nem engedted el kezem...

2004. 12. 09.

A halál völgyében

A halál sárga völgyében járok,
Nemsokára vége; megérkezem.
Hol vagytok most, Ti, jó barátok?
Csak sírok, s szüntelen vétkezem.

Már nem számolom, mennyi seben,
S gyönge vásznon téptem keresztül
Szétszakítva búsult életem,
Csalva azt is, ki nékem verest szült…

Kérleltek sokan, mind jóakarók,
Vezérelve a hit csillagától
Szentek, és élni rest talpnyalók
Prédikálva a szép elmúlásról.

De már nem látom utam; sötét,
Talán egy újabb fűcsomót tapod,
Vagy lábam elnyeli mély szakadék…,
Tapogatok körbe, mint a vakok.

S addig nem hagy nyugtot e szörny,
Míg megfizetem a büntetést
Fülembe vérfagyasztón üvölt
Mosolyogva nyújtva át a kést

A halál sárga völgyében járok,
Nemsokára vége; megérkezem.
Elkísérnek, némán búcsúznak a lyányok,
Elengedve végül mind a két kezem…

Egy úton járok a halállal

Egy úton járok a halállal,
Bár fejem felett erdő-illat,
S a boldogan úszó madárdal
Még szép illúzióba ringat

Közelítek felé, s vár reám
Nem jutottam messze, nyomomban
Elkísér hazáig, az árny leszáll
Ha akarom, ha nem, ő ott van

Varjak gyűlnek száraz ágaimra
Leereszkedő fellegekként
Nem is lassít, kivet a körhinta
Koszorúként fonva a repkényt

Beburkolja rothadt lepellel
Erőtlen kiáltó ajakom,
S fogva küzdő karom: szó nem kell,
Élni késő, botorkálj vakon!

Megköté lábam, mint venyigét,
Pillangóm után kapva feledtem
Nem tudok többé varázsigét
Árnyas erdőn járva elvesztettem…

Börtönévek

Börtöncellám zárját régen rágja rozsda
Nehéz karpánt szorít, időtlen vert vasra
Kicsiny ablakából Hold szegélyét látom
Ők járnak kinn ott is, ugyanaz a három…

Áporodott priccsen lelkem nyögve görnyed
Nem mesebeliek: valódi’k a szörnyek
Éjszakánként kúsznak nyirkos falon végig
Vérszívó piócák; megmarnak derékig…

A vasízű láncot lázban fürösztöm
Kihunyóban van belül az életösztön,
Meghalt reményeim itt születnek újra
Még egyszer meggyötörve, mielőtt kimúlva

Keserű ürömöm hányadéka elönt
Hallom már készítik a bitót odafönt,
Hol egymástól hörgőn, fulladva búcsúzunk,
Folytatva tovább a pokoljáró utunk.

2002.10. - 2004.04.