Lehellet - egy költő születése

Él egy lélek itt közöttünk, számkivetve, elhagyott
Úton nem jár, célt számára éj csillagzata szabott
Megkötözve jött világra, bilincsbe verte őt a rend
Hétköznapoknak magánya, s a fojtogató, sűrű csend

Fúj, komoran néz a tájra, felhőt kémlel szüntelen
Isten barma ő a jámbor, miért, hogy így büntetem..?
Beoltatott öröm ellen, élte fabatkát sem ér
Sej, ha szürke minden rózsa, s nem veres vagy nem fejér:

Hol van akkor a szerelem, s hová röppen a madár
Ki viszi át a túlpartra a jövő csodás dalát?
Levészem hát róla jármát, szárnyat adok őneki
Fessen szivárványt az égre, ím, nyugodtan szőheti

Álma az én lelkem benne: szólni vágyó szelíd száj
Csak gyöngéden reá fúvok: nyílj meg ajak, repíts szárny!
Hozd elő mind a bensődből: kincses ládikó a szív
Oly édes e dallam nékem, búgva, csábítóan hív

Legyen egyszerű vagy cifra, nem számít, mert szépen szól
S akadozik még, de mondja, ha hibával is, érzem, jól
Poétám- ha tetszik, angyal- engem ábrázol, bizony
Bátortalan szavait is aranyserlegből iszom