És újra a Föld… II.

Súgtam-e már lázban, felvetve az égre

Álmodozó, gyarló ember-szemeim,
Dolgunk van a sötét mélyű világűrben,
Ahogy Napról Napra, távolabb tekint?

Megmutattam nektek gépi jövendőtök,
És valóra válni látszik képzetem,
Pedig minden szálam ellene küzd, lázad,
Plántálni, s öntözni vágy a két kezem.

Úttörőként vágtam Mars poros egébe
Csillámló, ezüstös tüzes csíkokat,
Rakétáim vázát mégis rozsda nyelte,
S megásattam hősöm, véled, sírodat.

Jártam ismeretlen, s nagyon is kiismert
Holdbéli, viharvert, halott tájakon,
Őriztem a pislákoló, hunyó lángot
Reménnyel éneklő csüggedt szájakon.

Hova is mehetnénk, megszökni előlünk
Kevés a téridő, bekerít a vég,
Ember ember ellen, ha aljasat gondol,
Beszélni egymással a szó nem elég

Mert bár laknunk miénk, s hazánk a Galaxis,
Lelkünk végtelenben megteszi a kört,
Ez az én világom, hol magamat próbálom,
Visszatérek mindig: hív újra a Föld.

2010-08-20

Ray Bradbury 90. születésnapjára