Versfolyam - Mikor lezúdul ...

Mikor lezúdul a gáton, mormol és dönt
Hatalmas fenyveseket gyökerénél tép
A nyers örvényű folyó zabolátlan hangját
Hallgassátok: új dal ez!

Mikor töltésen átkel, tarolva ömöl
Lapos padon vágtat, reccsentve árad
Alattomos, zajló jég dübörgő rémületét
Hallgassátok: új dal ez!

Előbb még békésen alvó, megringatott
De elúszó gyermeke után hiába kapó
Kimeredt, hal-szemű asszony sikoltását
Hallgassátok: új dal ez!

Háznak roppanását, tehetetlenségét
A férfiét, mindenét odavesztett állati,
Mell-mélyből feltörő üvöltését
Hallgassátok: új dal ez!

A szép arcú folyó kiismerhetetlen
Most öl, szürke víztömegként pusztít
Hátrahagyva zokog, keserűn szól átka:
Hallgassátok: új dal ez!

Versfolyam - 96. A folyó sötét arca

Mikor lezúdul a gáton, mormol és dönt
Hatalmas fenyveseket gyökerénél tép
A nyers örvényű folyó zabolátlan hangját
Hallgassátok: új dal ez!

Mikor töltésen átkel, tarolva ömöl
Lapos padon vágtat, reccsentve árad
Alattomos, zajló jég dübörgő rémületét
Hallgassátok: új dal ez!

Előbb még békésen alvó, megringatott
De elúszó gyermeke után hiába kapó
Kimeredt, hal-szemű asszony sikoltását
Hallgassátok: új dal ez!

Háznak roppanását, tehetetlenségét
A férfiét, mindenét odavesztett állati,
Mell-mélyből feltörő üvöltését
Hallgassátok: új dal ez!

A szép arcú folyó kiismerhetetlen
Most öl, szürke víztömegként pusztít
Hátrahagyva zokog, keserűn szól átka:
Hallgassátok: új dal ez!

Halott-élő

Én élek, sírók, el ne ássatok!
Tagjaimba vér tolul, zsibong
Hogy nem mozdul karom?
S lékelt koponya tetőmöm
Novemberi cúg ki-be jár?
Szemem kocsonyája megfordult,
De méhrajként zúg lelkem
Vadul lüktet petyhüdt bőr alatt
Még nem hűlt ki a gondolat
Hej, várjatok még, el ne ássatok!
Angyalszárnyon itt szállok felül
A kórus üvölt, zeng, ünnepel
Áthat szívemen a vörös lüktetés
Kocsi után lassan lépő gyér tömeg!
Lehajtott fejetek a halál maga!
Hova visztek ócska fadobozba zárva?
Miért sírtok, hisz az nem én vagyok!
Én élek, sírók, el ne ássatok!

Élőhalott-2

Én élek, sírók, el ne ássatok!
Tagjaimba vér tolul, zsibong
Hogy nem mozdul karom?
S lékelt koponya tetőmöm
Novemberi cúg ki-be jár?
Szemem kocsonyája megfordult,
De méhrajként zúg lelkem
Vadul lüktet petyhüdt bőr alatt
Még nem hűlt ki a gondolat
Hej, várjatok még, el ne ássatok!
Angyalszárnyon itt szállok felül
A kórus üvölt, zeng, ünnepel
Áthat szívemen a vörös lüktetés
Kocsi után lassan lépő gyér tömeg!
Lehajtott fejetek a halál maga!
Hova visztek ócska fadobozba zárva?
Miért sírtok, hisz az nem én vagyok!
Én élek, sírók, el ne ássatok!

2005-10-31

Élőhalott

Meghalni jöttem hűs dombjaidhoz
Akácillatú, elvadult lélek-temető
Meszelt sírköveidről letűntek a nevek
A ravatalozó ázik; lyukas a tető

Gyakorta jártam erre, ismert a pap
Szinte barátaim a repkényes romok
Elidőzöm némelyiknél találgatva
Ismerőst, vagy idegent rejt a homok

S ha rájövök is, nem tölt el öröm, harag
Egykedvűn hullámzik a kalászos idő
Pusztuló szövetét már fel nem veszem
Csak látom, hogy jön az úton a hírvivő

Erős botját markolja, reszketeg e kéz
Vaksin hunyorgat szeme a déli fényre
Háta hajlott, súlya alatt nyögve topog
Napját nem tudja, sem hogy véget ér-e

Hisz meghalni jött el hűs dombjaidhoz
Akácillatú, elvadult lélek-temető
Meszelt sírköveidről letűntek a nevek
Árnyát ma magadba bocsátod, hűn, szeretőn

A ház

A ház, hol éltem máig, most egyszerre itt marad
Batyumba kötve hív az ismeretlen holnap
Napsütött verandán elfekszik mit sem sejtve
Dorombol a macska: már tudom, nem jön velünk
Karom bénán lóg, a kerítés előtt várnak
Az öreg szekerén felzsuppolt ládák, s a család
S megállok, nem is tudom miért, tétovázva
Csak bámulom a megcsalt, csupasz falú lakást
Padló és mennyezet közt oly sok emlék feszül…
Levegőjében még ott úszik tárgyaink illata
Még nem halt csenddé szavunk, s a gyermekzsivaj
Az este fáradtsága, izzadt párnán az ébredés
Még ott játszik, mint ajkon a talányos mosoly
S megszokottan nyikordul az ablak pántja is
Lépnék egyet, de az udvaron körbejár szemem
Néma baromfi ólakból elém szaladnak kis tyúkok
Tátogatva, s szinte reppenve csapnak szárnyaikkal
Felvisít - talán álmában - az odaképzelt koca
S csak a mohos kerekes kút valódi, a vize milyen jó!
Nógatnak, hogy jöjjek, hisz indulásra készek:
„nem bírnak magukkal, vásott, rossz gyerekek!”
Elindulok hát, a falon simítva, hozzá dőlve
Batyumba kötve hív az ismeretlen holnap
S a ház, hol éltem máig, -most egyedül- itt marad

2005-10-29

Nem írok Önnek többé

Nem írok Önnek többé,
így diktálta szív helyett
parancsoló gondolat,
mert könnyebb - mit nem lehet
tovább vinni – feledni,
mégis őrölt oly sokat;
meggyűlöltem lelkemet…

Mint nyári fecske, persze
párt leltem, fészket rakni,
s tudom, nem jó egyedül,
megdúltan ott maradni.
Máig kísért az emlék,
nem múló seb lett belül,
mindig keserv elhagyni

Aztán írtam, hisz tudja…
kardra hányt, rút szavakat,
könnyet vérért cserébe -
konok volt az akarat
kegyetlen vert gyönge nőt,
s már tudjuk, mi a vége,
ha az indulat szabad.

Büszkesége, lám megtört,
és szíve tiszta maradt?
Annál a jövő, ki őr,
s múltját vigyázva halad,
szépét szabadnak hagyja;
az íly fa, hogyha kidől,
mégis, egyenes marad!

Palotám ablakából
nézem Önt, mint kertemben
szélfúttan hajol nyögve
fenyők közt. Nem szerettem,
s így jég lett néma társa:
hó temeti örökre.
S szól a szó: jaj, mit tettem!

Pedig rózsa nyílt bennünk,
s a tavasz virág’it önté,
már csak időnk hull vissza.
Emlékét reánk töltvén,
borongva követ a múlt,
savas borunkat issza…
Nem írok Önnek többé

Van úgy...

Van úgy, hogy láncot fűz szavakból a játék,
Azt hiszed, megőrjít, pedig csak ajándék.
A papír szerelmünktől majd' fellobban,
Pedig simogatlak csak titokban.

Tánclépések, melyekre incselkedve felel
A felhevített édes leányszív és nyelv.
De Te a valóban élsz: mikor megölellek,
Akkor tudod, Téged igazán szeretlek

Van úgy, hogy szerelem lesz kósza szavakból,
Mit elképzelni sem tud, mégis reá gondol,
Oly szépen buggyantják szemünkből a könnyet,
Egyszer csak a szívünk belobban és többet

Nem tud uralkodni a költői vénán:
Esetlen és csetlőn meg-megbotlik bénán,
S elszárnyal a madár, csacsog ablakodban:
Nem tudok nélküled, már csak két karodban…

Van úgy, hogy kifogyunk a suta szavakból
Muzsikálni kezd a lelkünk, árad, s csak szól
Minden érintésed újabb csermelyt fakaszt
El sem hiszem, pedig – óh, Te mondtad azt:

Van úgy, hogy láncot fűz szavakból a játék,
Azt hiszed, megőrjít, pedig csak ajándék.
A papír szerelmünktől majd' fellobban,
Pedig simogatlak csak titokban.



egy halálosan komolytalan együtt verselés emlékére




2004 06.10-11- 2005-04-22

Valaki gyertyát gyújtott szívemben…

Valaki gyertyát gyújtott szívemben
Parazsas-forró lángot a hidegben
Szemed sugára bátran karolt át
Szavak nélkül tudtuk örök voltát

Valaki szólt, hogy oltsák el a gyertyát
Nem lehet feledni azt a gyűlölt szempárt
Fagyos telet rendelt, elválasztott
Menj tovább -szólt, nem, nem maradhatsz ott

Valaki gyertyát gyújtott szívemben
Meztelen ülve gyönyörködve bennem
Csak ketten voltunk akkor boldogok
Tüzem arcod fényében lobogott

Valaki szólt, hogy oltsák el a gyertyát
Hogy ocsúdnék eltűnt, válaszomra nem várt
Csak egy palástot vetve vállaimra
Egy szó volt veressel a hátára írva

Valaki gyertyát gyújtott szívemben
Azt elmondani nem lehetne szebben
Kívül-belül csókolt, mosollyal ölelt
Gyönyörű voltál, s oly nagyon közel

Valaki szólt, hogy oltsák el a gyertyát
Füstjét most is érzem, mint a mentát
Sötétben eltűnt sohasem volt arcod
Csak az emlék maradt, ahogy tartod

Valaki gyertyát gyújtott szívemben…


2005-10-24 ... (- 2004. 09. 07)

(képzeletvers)

Elszabadult szabadvers

Modern cool korunk, s lám e szó is az,
A régit gáz elővenni, leplet rá, avitt!
Hamar eszkábáljunk valami egyedit,
Más legyen, mindegy, mi, csak vers

Hiszen a szavak, melyeket értelmen túl
Összeköt még egy apróság, MŰ lehet…
Az önkifejeződés meg elérhető luxus:
Sárba veletek holt költők, csak zavartok

Ma az enyém e pálya, hát futok
Bár beszólnak, füttyögnek, hiába
Csörtetek előre, mint veszett tulok
A sorok között rémült rendet vágva

S ha véletlen számba rímhorog akad
Nézek bután tátogva, mint … na nem, kutyák!
Mert az egymás alá írt mondatok enyémek
Ne te mondd meg, hogyan írjak szépet!

A verstárban tótágast állnak hatosok
A felező tizenkettes uncsi nagyon
Ráadásul nem is ismerem (!) őket
És ezért direkt elrontom az utolsó sort

2005.06.09.


mindazoknak, akiknek a "régi" stílusú vers nem elég igényes, vagy épp túl "nyálas"

Homokszemek

Honnan jöttünk?
S hová megyünk el?
Izzó a kérdés
A válasz hamvába rogy
Vigyél, vigyél jövő!
Roppant tereid mohón
Magukba zárjanak
Eméssz föl egészen!
Csak...
Csak azt a kis
Dalos madarat...
Édes csicsergőmet...
Azt hadd hozzam,
Hadd legyen mindig velem


Létünk,
mint parányi fény lobog
Árva csillagokként vagyunk
Bolyongunk, űz, hajt a vágy
Megérkezni egy távoli világba
S aztán legyűrve azt megint
csak tovább, tovább, tovább...

2005-08-31

Megannyi hulló-hulló
Pihén-puhán rejtőző
Suta álom, gondolat
Egymásra szitál jövőt
S múltat csendben temet
Ha el nem fúvod,
Bizony a pillanat is
Neked örök marad
2005-09-01

Mondjátok, hogy
Van még remény
Hogy fáj, mi elveszett
A magvakat nem éri tűz
Szárnyalnak kéklő
Ég felett
Nem halt ki költő
S költemény

2005-09-01

Hazám vagy

Hazám vagy, Te gazdag-puszta rónaság!
Szunnyadó álmokat harmattal öntöző,
Megtaposott hátú, halottad elfödő,
Ember-magvakkal és reménnyel bevetett
Pipacs-szirmos határ

Földed lassan járom: gyűjtögetek télre,
Bogáncs között ritkán akad eper bizony!
A fanyar ízekkel elvegyül a finom…
Keresem a szónak édes sóját, s hozzá
Hajtva űz az éhe

Esővízből kortyol, csavarog e vándor,
Út menti bozótos árkában megpihen
Issza a csillagos csodás éjet, igen,
S nem lopna csirkét, ha nem lenne szegény
A szemközti tanyáról

Szekér-bakról visszaint a rongyos paraszt,
Cserzett arcán évek szántottak barázdát
Gyakorta egymásnak itt adott találkát
Sok-sok nyögve súgott, tenyérbe temetett,
Homlok-ráncos panasz

Történelmet ír, óh, s eltűnik, mint a bor
Fenékig élte őt a kor, s a robot heve
Vérig izzadt, kin rajt’ van mindünk sebhelye
Munkáján majd léha, nemtörődöm utód
Bitangolva tipor

Elillan a lélek, lángja láthatatlan,
Porrá lesz a délceg érchangú, szép torony
És köd lepi, amit épített egykoron
Unokáknak regélt mesék szimbolikus,
Sosemvolt alakja

Hazám vagy, Te árva, senki szeretője,
Szunnyadó álmomat reggelente hívó -
Magamon kacagni sírva megtanító -
Bérházak falára felírt furcsa szavak
Szülő-temetője,

Hazám, hű hazám…

2005. 07.27.

Játszóterek I.

Íme, itt e galaxis,

Parányi létemnek

Végtelen játszótere

Kezembe foghatom

Egy marék darabját

S egy pillanat belőle

Nekem örökre elég

Lenyomata vagyok,

Magára ismert bennem

S én magamra őbenne:

Mert egy porból vagyunk,

Mikor teremtve,

A nincsből

A létbe egy percre

Mindketten felvétettünk…

2005-09-21

Őrizd a szerelmet!

Valamit mondani akartam...,
De nincs szavam, elakadt
Valamit megmutatni...,
S elhomályosult a kép
Valamit érintett ujjam...-
Köddé foszlott az anyag
Valamit, minek illata
Elfeledve ott kísért
Valamit, hangokat talán...,
Süket csöndbe holtakat
Valamit, mi fontos lett volna,
S elveszett, jaj, nem tudom!
Valamit Neked adni...
De már késő: nem vagy itt

2005 10.18

A világ peremén

A világ peremén jártam
Álomban, mint a vakok
Csillaggyermekek zuhogtak
Ámuló szemembe
Tejútból ittak szelíd napok

Régi örvények sodortak
Vakító kezdetek felé
Tágra nyílva szívtam
Fel, tüdőmig orromon
Dús, teremtő erejét

Láttam, mit nem láthatott
Más: minden tegnapot
Csodákkal ékes fehérben.
A világ peremén jártam
Megvakultam belé, s itt vagyok

2005-10-12

Menj tovább

Légy erős, most erő kell
A bizonytalan napokhoz!
Mit is írjak Neked? Tudod.
Előre kémlel a gólya is.

Megkísértettek holnappal,
Kenyered botja törve;
De ne csüggedj, bízz,
Ott van feletted angyalod!

Nem vég ez: boldogabb kezdet,
Kezed kezében, párod van,
Otthon vár, biztos, meleg,
S a fióka is repülni tanul

Megérett, nem lehet, hogy
Elvesszen a mézdús gyümölcs
Csak szél rázza a tőkét
Csak rettent a november

Nézz a téri galambokra:
Kiszórják magjaikat
S ha fáznak, mind összebúj’
Tavasszal rajuk reppen

Szabadon, mint az álmok
Vagy kiengedett iskolások
Uzsorástól nem bilincsbe verve,
Szabadon, mint a képzelet

2005-10-17

Szüret után

Visongva vágtató hajtott szelek sírnak
Hej! kivert kutyaként vonyít a november
Sunyítva kúszik a veres hajnal: virrad
Havat fú a hegyre, s az sziszegi: nem kell!

Csontvázra vetkőzött, meghalt már a határ
Fogatlan sípolnak fagykérges ágakon
Senki sincs oly bolond, hogy mostan arra jár
Az égbolt szürkén ásít, félelmes árnya von

Karácsonyra gondol, az unokák szépek
Meghajlott termetét a bot majd’ átszúrja
Botladozva lépdel, mint az emlékképek
Nehéz a rongyszőttes, s reszket minden ujja

Tőkesorok közül kivonssza a gallyat
Hitvány bokron indák: sovány lett az újbor
S mintha ők is tudnák, mind fagyottan hallgat
Miért nincsen tojás, s mért’ üres a tyúkól

Meggyűlik a halom, óesztendő vége
Már csak gyújtani kell, nemsokára indul
Megroggyanva dől rá, kékes görcs a térde
Lobbannak a lángok, nem, nem, nem is izgul

Keserű pernye száll, nyár égett a télbe
Üvöltő viharok szaggatják darabra
Dermed a föld, újra elaludhat végre
Nincs szükség már mondott, s nem mondott szavakra

2005-09-14

Igézet

Csókillatú a rét, önfeledt pillanat:
Ambróziától bódul a becsalt bogár
Lábacskája süllyed, mézviaszba ragad,
S testnedve a szomjas sziromba csordogál

Alsószoknyára vetkezik, hív a ledér
Kéjesen sóhajt, amint a szellő fújja
Szinte tudja, hogy kell, most bája kincset ér
Elszédül egy zöld légy, ismét, megint, újra

Szerelmet álmodik, s bezúg a friss falat
Ambróziától bódul a becsalt bogár
Csókillatú a rét, önfeledt pillanat
Csak áll, és álmodik, s megigézve csodál...

2005. 10.15.

Éj

Elaludt ajkadon a málnaszín pillekönnyű csend.
Még mondtad-mondtad volna, édesen csicseregve,
De mellemre borult kis fejed, s egyszerre elpihent,
Álom-párnára hajlón, titkos mosolyban feledve,

Hogy mily boldog vagy és mennyire jó, ha veled vagyok…
Annyi mindent akartál mondani még, sok kedveset,
De a súlyos paplan elnyelte nyújtózó sóhajod;
Azt est finoman szőtt hálója Rád hullva meglepett

Így fekszel, mozdulatlan, koronádon átsüt a Hold
Tej-sűrű csermelye elömlik, mind mélyebbre ringat
Elhiszed, hogy ágaid nőnek, s hogy derekad fa volt,
S mindig égre nyíltál, örülve kicsiny szirmaidnak

Elsimítok egy tincset: madárka száll lombod közé
Míg hintáztatod szelíden, arcodon napfény ragyog.
De érzelmed dús esője már levélkéd öntözé
Pedig csak egy könnycsepp csillant, igézve pár csillagot

Nézlek, derengő pontjuk hajad szálain imbolyog
Mint reszket a fagyöngyre fészkelő madárka lába
Álmod merre visz? Révbe ér-e, vagy talán kódorog,
Tegnap kalandját ízleli, vagy szokott ösvényét járja?

Néma a kívül és a benn, csupa bársony-hallgatás
Az óra tikk-takkol egyedül, és lassan átszüreml’
Parány hasadékán bújik, s új hajnal keres lakást,
Ajkadon még alszik a málnaszín pillekönnyű csend…

2005-09-14

Billet uniquement une route

Elmaradt a város a lankás dombok mögött,
A szürke beton póznák egyre távolodnak
Rideg árnya nem űz, meghalt nem tart fogva,
Szívébe végre kis nyugalom költözött,
S így marad talán...

Roppant égbolt alatt végtelen síkra ér,
Legelésző csordán szeme, óh, megpihen
A vonat zümmögve száll, ringatja, igen,
Álomba lüktetőn ver homlokán az ér,
S szél simít haján

Otthon jár, kemencén lógázik a lába;
Mily’ jó beszívva a friss kalács illata!
Apja szól, ölében csak egyedül maga
Ott ül a mesében, mintegy király-lánya,
Álma csillagán

Kicsit lassít, döccen, síp fütyül Hatvannál,
S pavilonok alatt nesztelen áthalad
Ébrenlét határán egy mosoly ajkán marad
Oly gyönge hervadni, hát boldogan csak vár,
Régvolt, újra-nyár..!

Sóhajjal nyitogat, álmot bont a sípszó,
Most már körül tekint mind a két nagy pilla
Élénk és figyelmes, csodál tágra nyitva,
Mintha összeforrna ég a földdel, így jó,
S amott gólya száll

Ismerős a mező, messzi a szép Mátra,
Kéklő csúcsain jár, időz a gondolat
Már érzi a Bükk hűs illatát: hívogat
Füzesabony után látni alig várja,
Hazamegy a lány...

2005-10-11

A tölgyek alatt

A tölgyek alatt,
Hol körül csend honos
Messzebb a patak,
S partján elhullt toboz…
Jó üldögélni,
Nyugodt a liget itt:
Kezdi mesélni
A múlt emlékeit

Távol szép szavak
Ködbe veszett úton
Hívón játszanak
Hát karomat nyújtom:
Lábam elé gurul
Egy-egy régről való
Dallam huncutul,
Csibész, csalogató

A tölgyek alatt,
Minden változatlan,
Ugyanúgy maradt,
Hűn takaró paplan:
Zöld lomb közein
"Áttörve" az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.

Úgy van, minden úgy:
- Csak az idő múlt el -
A csillagok, s tejút
Bárki mondja, új kell!
Ne hallgasd fiam,
Bár ősz fejemre int
S zord ez éji hang
Tavasz lesz megint!

2005. 09.22.


Megjegyzés:

(Arany J. azonos című verse alapján)
a dőlt betűvel szedett sorok a szerző eredeti művéből valók

FTJ által megelevenítve

Ősz

Ősz jár a kertek alatt, elgondolkodva lép,
Szemlél, ringázgat egy nagy, pihés barackot
Az öreg, dőlt kertkaput nyikorgatja épp,
Ecsetjét készíti, nézeget, nem kapkod

Festéktintát cseppent, itt-ott megáll, színez,
Derűsen maszatol a vörös palettán
Állványán a kép most rozsdabarna liget,
Melynek fái között átsiet egy lány

Csöndben figyel, látja, hogy a földre hull
Elfárad és meghal sorban minden levél
Egymásra gyűlve a még zöld gyepen, alul
Elszáradt szárnyakként, álmuk végére ér

Gombócot gyúr torokba, a szél metsz, hideg
Most feltámad, táncol, megtépáz hirtelen
Már nem játszik, nem fest színt senkinek
Felejt, kacagva dúl, nem ismer, csak jelent

Viharral söpör a gyér föld színén, üvölt
Kabócát, tücsköt szór megrettentve széjjel
Követ fog, ablakot bezúz, mint egy tükör’ t
Félelemmel telik, s megreszket az éjjel

Reggelre visszatér, vert, elfáradt az ősz
Bágyadt mosollyal int, homályra ül, mereng
Ködökkel takarja sebeit, úgy időz
És átjárja valami nyirkos, szürke csend…