lázrózsás könnyben szemem,
ma még te vagy egyetlenem.
Még nézek csak értelmetlenül,
ahogy szétterjed hiányod belül.
elszakadt szövött fonálunk,
lehullt égbetörő szárnyunk,
most félelemmel keres szállást,
óh, szívem tanuld a válást!
Elengedted hát kezem.
Annyi hév után lemondtál rólam,
száradt csonthéj a dióban,
mit összetörnek csöndes évek,
s ízét megőrzi fájó emléknek,
lisztté őröl a holnap nélküled!
Ki szeretett, most miért nem szeret?
Hiányod az, mi nem tud múlni,
e szót: „egyedül” ismétli. Tanulni
miért így kell vénségre nekem?
Nincs szabadság, ha nincs szerelem!
Hártya nő, vakság szememen,
magamra hagytál hát úgy itt,
mint homok pereg, s szélbe hullik!
Megértettem, hogy elesni,
s álmodón többé fel nem kelni,
pár nélkül lenni mit jelent,
megöl, szétfeszít, megőrjít e csend!
élni akartam eddig,
tervezve már révbe ért biztos jövőt,
s mit épp nem vártam, közbejött.
Most, akkor a járni jó út melyik?
Minden, minden értelmetlen így!
