Négy csalogány

Álmaim voltatok és én felébredtem,
üres életembe száz mesét szórtatok,
mégis elröppentek az évek feledten.

Csalogányos hangjaitok kedves színe
elveszett, elveszett hitvány füleimből,
nem tudom, millyé lett, ma is szelíd-e?

Nevettünk is együtt, sírva emlékezem,
rám bíztátok nyújtva: apa úgyis tudja,
belesimult, úgy őrizte kezeitek kezem.

Elhagytalak család, kicsiny fészekalja,
helyettetek enyém lett megátkozott jövőm,
senki se mondja már: Isten így akarta!

Senki sem mondja, hogy igen, jó döntés volt,
csak: hogy bolond, bolond, kinek négy csalogány
segítséget kérve hiába dalolt.

Álmaim voltatok és én felébredtem,
üres életembe száz mesét szórtatok,
de már késő, elmúltak az évek felettem…

Bár álmodnék még úgy halálra várón,
hogy pillantásaitok szivárvány csókra
lenne az ajándék a halálos ágyon

Gyermekké tettél

Gyermekké tettél, ártatlan bogárka,
Negyven nyár hiába tüzelte az arcom,
Kietlen zugaim éretted bejárva
Tükröm tört darabját magam elém tartom,

S úgy szeretném, hogy szűnne már e varázs,
Jelenben oldódna a tüzes pillanat,
Mikor lebírt a szerelmes álmodás,
S ismeretlen lenne minden kedves szavad!

De hová is bújhatnék előled immár?
Édes nézésedbe belé gabalyodtam,
Buja ölelésbe húzol, mint a hínár,
Ringani akarok óvó két karodban!

Adj innom borból, hogy ostobává legyek,
Ne emlékezzem, ha szeretnem nem lehet.
Részegen ődöngjek, mint hitvány emberek.
Aztán hívj, mint hívnak eltévedt gyermeket,

Mondd, hogy nem csak álom voltál nekem,
Nem ezüstszín Holdfény, mi reggelre tűn’
Hanem lázas, epedt, gyöngítő szerelem,
S lehet még együtt ábrándozni nekünk!

Mondd, hogy élnem, halnom nem kell egymagam,
Eljössz egyszer, és megoltod hevemet, óh!
Csókban füröszthetem ajkad, s ajkamat,
Csillag-bogár szemed mély, fekete tó!


A cím József Attila: Gyermekké tettél (1936) c. verse alapján

Múzsámnak

Lelkem, szép múzsám, óh, annyira akarlak,
Szív nem bír parancsolni karnak,
Mint a józanságnak áradó indulat,
Szerelmi szerekkel módosított tudat,

Hogy bezárva azonnal meg ne öleljen,
Szavakhoz alig lel hű formát a szellem,
Mert benne vagy minden lázas dobbanásban,
Vágyaimtól fűtött édes látomásban,

Bizsergő ujjam mind ajkaidra tapad,
Álomban csókollak, s hullámban ring hajad.
Fekete éjeddel hívsz, lágyan betakarsz,
Azt teszel velem, amit csak akarsz.

Pillantásod szédít, buja, elvarázsol,
Érzékeim fölé hajolsz, mint egy sátor.
Hogy is írhatnám le vad szerelmemet?
Gyötrődve téblábol, mélázik és eped,

Elfárad becézni neveiddel játszván,
Hajót úsztat vágyon az éjjeli párnán,
Sivatagod ege délibábbal áltat,
S más önté meg vízzel drága rózsaszálad…

Kinőttél belőlem, bimbós smaragd rózsa,
Ragyogsz változatlan, szótlan-évek óta,
Nézlek és követlek: árnyékod, szüntelen,
Őrzőm és éltetőm, Te vagy titkos nevem.

A falnál

Mikor utoljára találkoztunk, nem voltál
Nem voltál enyém már, nem több egy asszonynál
Csak néztelek, néztelek

Kínosan feszengve, bűnös vallomást tett
Ahogy számra vettem, neved káromlás lett
Meghalt szívem, szíved

Ajkadra, ahogy hangtalan kimondta: Te…
Emlékszem arcodra, könnyfátyol vonta be
És vége, vége lett

Döntés volt, mily bolond, ha rágondolok
Akkor nem-szeretni kellett, s szívem zokog
Hogy így hagytam, elhagytalak

S törékeny lépted tegnapba tűnt előlem
Szerelmed igéit álmaimba szőttem
S szétfoszlott reggelre mind-mind

S nem játszhatok buta, édes szavainkkal
Többé nem énekelhetek úgy, dalainkkal
A csöndet föl nem-nem verhetem!

Ha távol lettél, ha elválaszt is este
Nincs erő, hogy a szív szerelmed felejtse
Nincs, nincs nyugalom

Kinyílik utánad vágyón pitypang-szirmom
Hogy a Naptól elfordulni sose bírjon
Olyanná, olyanná tettél

Bolyongok messzire, olykor múltba látok
Menteni indulok süllyedő világod
Égő-feledett Atlantiszunk

Megérintem azt a láthatatlan falat
Keresem perceink, s amint feléd halad
Tenyerem tenyereddé, csókom csókoddá simul

Monotóniák-2

Már naphosszat sírok és egy sort sem írok,
Könnyeim pusztító árvizek,
Már menni sem bírok, csak hangokat hívok,
S fáj, amit másnapra átviszek.

Előbb jön az álom, s látomásban látom
Szorongva vergődő lelkemet,
Nem is szólnak reám, mégis kitalálom,
Szélvihar felkavar, eltemet.

Menekülnék el-el, utolér a reggel,
Bíborszín lúdbőrző hajnalok,
Félelmeimmel a sápadt Nap is felkel,
Szerelmem, ne várj már, meghalok.

Itthon vagyok

Itthon vagyok, itt a helyem
Nem bajvívni rút szócsatán
Fényed átölel, mint selyem
Van tovább, visszaút talán

Belátom, hasztalan mentem
Csak lábam törtem el bele
Újra plántálnom kell, s temetnem
Hagyni, hogy elhaljon szele

Írjatok hát, ahogy tetszik
Nem bánom már, nem érdekel
A kutya is kushad, lefekszik
S meglelt szőnyegén áttelel

Kenyerem a jelen, s jövő
A múlt átokkal van teli
Új hajnalra álmot szövő
Világos, szép és emberi

Égi szörnyekkel kár a harc
Földön jó munkálni hitet
Sarjad minden, mit akarsz
S találsz majd öntözni vizet

Nyugodj és élj, ne nézz hátra
Barátod lesz fű, fa, barom
Bolond az, ki még kiáltja
Szavát néptelen udvaron

Tedd dolgod néma igásként
Úgy lesz borod. Ó, megérett
És lásd: nem lehet ez másképp
Keresd, egyre keresd a szépet!

Megtalálnak egyszer, ne bándd!
"Itthon vagyok"- mondod akkor
Volt tovább, visszavárt e táj
S békén pihensz alkonyatkor

Baljós árnyak

Lomha árnyak, nyirkos testű békák
Alig mozdul az álmos délután
A falon homály ül, lelóg két láb
Szobám lassan fordul körbe, furán

Folyik-folyik könnyem az ablakon
Tompa zápor önt rá újabb vödröt
Lábaimhoz gyűlik, érzem vakon
Meleg vérem körül egy légy röpköd

Kislányom hintázik távol nagyon
Emlék az árnyéka, vidám kacaj
Fulladt sóhajtás jő: álomra lom
Zúgó szirénát nyom el, nagy a baj…

Most óriáshangya tapos rajtam
Könnyű szárnya cirógat, felemel
Csörömpölve hull a drága angyal
Rúzzsal húzott szája mosolyt lehel

Magasabbra ússzunk, kis paripám!
Valódinak tűnik a lebegés…
Messze egy groteszk alak, s a dívány
Sötétülő álom kezében a kés

Álmodtam egy más világot

Álmodtam egy más világot,
Szívem új dalra ébredt,
Arcodon a hajnal játszott
Szemedben csodás fények

Tükrözték a kelő napot.
S az üdén hajtó réten,
Ha rágondolok, ott vagyok,
Amint ölellek éppen,

Majd nevetve, mezitláb’
Elszaladsz, s én utánad,
Míg beérlek a hídnál
Hűs csókra váltva vágyad...

Álmok gyötörnek ismét
Szorongó holnap-bajok
Volt egy napfényes kis rét
Hol van már…, s én hol vagyok?

Most tél metsz fagyott ráncot,
Hajamba dér rak fészket:
Eljártuk rég azt a táncot
Eltemettünk sok emléket

Távol int csak bágyadtan,
Szürkén hunyorgat a Nap.
Kőn ülök: elfáradtam.
S ha megyek, csak a híd marad

Súlytalan szavakkal

Súlytalan szavakkal miért ne dobáljak?
Az árnyékfalakra tűnő képzelt vágyat
Halovány barack-illattal radírozzák,
- Csitítva háborgó tenger-lelkem fodrát -

Aranylóan hulló millió hajszálaid.
Bódult elzsibbadás merülő szárnyain
Álomörvényt keltve lassú táncba visznek
Pilláimra hintve nehéz szemű lisztet

Míg ajkadon ringó nektár-cseppet nézem
Homályban ragyogva, melegedet érzem
Zuhanok, óh Hozzád, semmiben lebegve
Kapj el, mielőtt betörve képzeletedbe

Elsodorlak lágyan, gyönge forgószéllel
Megküzdve egy ártalmatlan kis pihével
Omló csókba zárlak aztán, megígérem…
Párnára folyatva bársony-szőke vérem

Egy...

Egy pont, amit bátortalan gyermekkezed helyez a papírra
Egy mosoly, mi önkéntelen átsuhan arcodon, mikor felemeled
Egy felszabadult sóhaj, elmarad a büntetés
Egy furdalás, mert jár azért az a büntetés
Egy szó: köszönöm -és nem kell több szó
Egy indulathang- mert olyan frissen rügyezik ma a természet és élni jó!
Egy gondolat, talán az első komoly, alapnak jó lesz
Egy könnycsepp, kristálytisztán csillog, mielőtt szomorúan lehull
Egy női test, harmatos, első, illatára elszédül a világ
Egy másik női test: jól ismert mozdulatok és örömök, kell.
Egy harmadik…. összedőlt értékítéletek, perverziók, zavar
Egy folyosó, talán valahová vezet (talán valahonnan)
Egy óra csend
Egy ágy, fehér huzattal, frissen rügyező természetillattal- élni?
Egy álom, furcsa, viaskodó, leányfejű szörnyek, üres kép, aláírás: apa
Egy ajtó, csendesen betett sarka elárulja a kegyes szándékot
Egy hazugság… mindvégig és minden, mint tükörszoba, köré zárva
Egy fájdalom, mély, nem múló, lélek-sebre hintett só
Egy újabb fájdalom, elme-égető, parazsa lüktet, terjedő folt
Egy közösség, se külön, se együtt, százfelé cipelt kereszt
Egy Holdvilágos éj, amikor úgy döntött, hogy elég.

Egy, az álmodók közül

Egy, az álmodók közül, talán egy vagyok
Festve a maroknyi égre délibábot
Kicsiny hangyaként menetelve, látod?
Mégis végtelen, mit szívemből adok

Egy, az álmodók közül, talán egy vagyok
Kicsiny bensőmben csupa fény lobog
Elő az apró lapáttal: tűnj el hegynyi homok
Kincsek ragyognak a mélyben: lássatok!

Egy, az álmodók közül, talán egy vagyok
Ki bolondul elhisz még gyermekmeséket
Szomjazva szerelmet, lefestve a szépet
Kiért egyszer majd megállítják a napot

Egy, az álmodók közt, s csodákat álmodok

Nektek

Itt lógunk a neten szőve titkos álmaink
Keresgélve egymást, szívünk hullámsávjain
Néha sírunk, mert hiába szól rádió-adónk
Vagy épp mondat közben elakad a szónk

Egy-egy hangos jelre rögtön felriadunk
Mégis vágyunk szólni, mert magunkban vagyunk
És oly csodálatos, mikor együtt ülve
A papíron hűen áll a szellem igaz tükre

És mily jó látni ajkad, hogyha örömmel ad
A szeretetből készült ajándék-szavakat
Kinek gyógyírt jelent, talán lélek-sebre jó
Másnak új reményt hoz a vigasztaló szó

Ilyenek vagyunk mi, néhol sáros szentek
Gépírásba ömlött érző-vérző lelkek
Itt lógunk a neten, szőve titkos álmaink
Keresgélve egymást szívünk hullámsávjain…