Magas, mint értelem, tornya ködbe vész,
Hangtalan utcáin végre sosem érsz.
Lámpásul a fakó, örök Hold-arc lebeg,
Benn álmodik mind, ki reménytelen szeret!
Van egy tó közepén, kedvesem a neve,
Édes inni, mégis keservvel van tele.
Vizén fodor, gyűrű, napfény selyme csillan,
Vártam ott szüntelen, s mégse jött, ha hívtam.
Kergettem falai között oly sok álmot,
Tökéletesnek hittem el vad világod,
S szépnek láttam céda, felfeslő életed,
Nem tudtam mondani az emléknek: ég veled!
S nem tudtam betelni a gyönyörű csodával,
Madaram engedve szerelmesen szárnyalt
Fel-fel ábrándos, rózsaszín fellegekbe,
Úgy maradtam alant, érzésektől lepve.
Utcáidat járja ma is fáradhatatlanul,
Felszökken tetőkre, s tóba merül alul,
"csókod íze számban hol méz, hol áfonya"
Rabul ejt, megigéz az álmok városa.
