Hazámhoz

Én, mikor szólítalak, ajkamon csönd az ima

Szent helyed felett angyal számtalan köröz,
Befogadja máig, attól, hogy az első paripa
Vitéze alatt megérkezett az új földhöz

Nem kárhoztatlak, s nem verlek, te hányatott
Csak rívok veled, gyalázatodban is magyar
Kin évszázadok pokla, s idegen szó vágtatott
Ki mégis parasztként is tudja, mit akar

S fiát más hitető zászlóhoz nem lehetett kötni
Bár jobbágyszolgává tette őt sok uradalmi kor
Szívzsebébe varrva hordta Rákóczit, Petőfit
Elment meghalni az eszméért, tudva mikor

Az én hazám mindig ilyen volt, s marad vagyon
A külföld hóbortja kényszerből, ha érdekelt
Ékesen reppent hű vérrel táplált szavon
S ha veszni látszott is napja, szabadon énekelt

Szerelmes nemzetem, nemcsak könny hord együvé
Feszegették igaz, s gaz árulók néma tagjaink
Sosem lesz barom, kinek szíve csak egy ügyé
Szűznél jobbat beszél a lepel, s a Vér, mit arra hint

Mit sem tudó gyilkosok álnok húsvéti keze
Hogy egyenlően állhasson úr mellett a paraszt
És lelkének terhét viselje az, ki vétkeze
Hirdettessen hát ez áldott, tüneményes tavasz!

ha eljő a virradat

"...miért nem szóltok hozzá egymás műveihez
mintha csak mindenki fújná a magáét?"
(egy-bizonyára nevének elhallgatását kérő-publicista)



óh, halkan is, távol is, ha fújdogál,
ím a lenge szellő jártát nem tudod
két gyermek, egymásnak mint kurjogál
s szívük hangtalan mélybe hogy zuhog

messzi partok közé növesztett lonc-vizük
s hajnalokba torkolló ezer virradat
álluk alatt vágyva összekulcsolt tízük
míg megérkezett az úgy várt pillanat

óh, hogyan láthatnád e láthatatlant?
remény-bölcsőben megringatott dedem
nekem te, s neked magnak én maradtam
tiéd, mit ajkamon szavam rózsája terem

és illatod..., bársonyát el nem mondhatom
érzem reányomott lélekpecséted
hebegve eléd vitt kincsem, mind ócska lom
de te rámosolyogsz csendben, megérted

bérceinkről felszárnyalnak szép madarak
s halott homályok ölén földereng a derű
szavak kovácsolnak újabb szavakat
óh, hát így történik, mindez oly egyszerű!

2007 07.15