A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlék. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlék. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. május 23., vasárnap

Levél otthonra

Hol Váli-víz ered, onnan jön világom,
ott van otthonom, a vadregényes Válon.

Az ifjúságom magva ott vert gyökeret,
csudákat kutatva ott lehettem gyerek.

Nagyszüleim tája már másé, idegen,
de ősöm présháza megvan Öreg-hegyen.

Mesélhetnék mennyit, a nyár milyen jó ott,
múlt kútjába lendít, mikor oly bolondok,

s szabad lelkek voltunk, tengeri-táblák közt
kalandozva pont úgy, mint szél hajt virág-szöszt.

Emlékezni jöttem, csak egy pillanatra,
múltam már mögöttem, őrzi szív lakatja.

Levelem otthonra szálljon nagyszülőkhöz,
kertjük minden bokra felett angyal köröz.

 



2020. január 16., csütörtök

Végleg vadon

Elkóborolt egy lélek, s a test követte őt,
észrevétlen illant a meleg szobából,
utcára ragad’va állt meg egy panel előtt.

Tél reszketett a csontban és kék szájszögleten
holmi múltba révedő nyárért cserébe
Napként gyulladt a látomás, s új verset terem’t.

Azt a nyarat elfeledték már, kikért dalolva lett,
s kiknek őszülő fejére tán nem is jött többé
langy szellővel játszó bolondos kikelet.

Mégis: ki mondaná, hogy kár volt érte?
Ha gazdátlan ebként is szűköl az az emlék,
Érted kényszerít le most a hóba, ide, térdre.

Az ablakból nézel tán, szentelt függöny mögül,
de csak hóesést látsz, s a teret lámpafénnyel,
s kiskutyát, ki ennek hempergőzve örül.

A rideg jövő rég kiszámolt, s elnyelt jeltelen,
csak kápráztat, de sosem biztat jóval,
megküzdeni hív e folyvást szürkének látszó jelent.

Emlék maradtam. Mivégre? Utcán, egy ház előtt..
észrevétlen illanva meleg szobából -
elkóborolt egy lélek, s a test követte őt.


2020. 01. 16.

2018. január 5., péntek

Hitem is elveszett

Csak nézek, nézek és semmi nincsen,
elváltál tőlem, boldogabb felem,
borút szitál rám, s így lesz szerintem,
holnap, hűs késed szívbe engedem.

Kísértél, mikor szaladni vágytam,
rothadt csók-ízed torkomra hevert,
tehetetlenül, néma igádban
sírva vergődtem, s óh, nem mondtam el!

Így lett végül ma; még mindig emészt,
fojtogat kínoz, ragacs-lepedék,
s szól jobbik felem, más oldalát nézd,
van holnap másik, amely meseszép!

Lesz idő, mondja, mikor fájdalom
összezsugorod’, s csepp emlék marad,
lesz még dal a szívben, nem lesz árva hon:
tarló felett szállnak majd a madarak!

Szól, egyre mondja, én már nem hiszem,
halott árnyamat elragadta ősz,
fáradt a lélek és követni szem
nem akarja már, csupán elidőz.

Nézek csak bambán, mert semmi nincsen,
elváltál tőlem, boldogabb felem,
borút szitál rám s így lesz szerintem,
holnap, hűs késed szívbe engedem.


Költőtársam, Nyolcas József emlékének ajánlva

2017. október 10., kedd

In memoriam

Szerelem óráin időzök
ismét, mint sokszor oly sokat,
Hölgyeim, régi mesehősök,
emlékük szárnyat bontogat.

Odavesztek mindahányan
az értük gyújtott tűzben,
velük én is égni kívántam,
s őket óvatlan elűztem.

A láng engem mar meg ma,
jól tudom, lelkem vétkezett,
üszkös jelet írt tegnapba,
emlékük romlatlan ékezet.

Nevük, ha ajkamra téved,
nem félek őket kimondani,
együtt kóstoltunk édes mézet,
s boldog volt együtt játszani!

Szerettem volna szépen írni,
tollal tisztelgem feléjük:
szívük annyi csalódást bírt ki,
s hiányuk bennem olyan mély űr!

Romjainkon ma is friss a virág,
Illatuk bódít, mint az ózon,
szeressetek, míg megtart e világ,
Tiétek legyen múló csókom!







2017. augusztus 18., péntek

Picurka-versek XVIII. -– évek

Mióta is? Már nem tudom,
mert elfáradtam számolni a
nélküled-éveket..

Az emlék elmosódik lassan,
szőkeséged szürke fátyollá lesz,
csak a didergés marad...

Most érnél olyanná, mint voltam:
első szerelemmel bajlódna
vérző kis szíved,

Talán verset farigcsálnál, elsőt
és ábrándosan kémlelnéd
a feslő kék eget

Óh, nem, nem engedhetlek el,
hordozlak, míg nagy leszel,
kölykömként, hátamon

Mert sok álmodni valód van,
s jegyeznem azt bizony
nekem kevés időm!

Hallgasd kincsem, az évek
szelíd suhanását szépen,
s jutalmul őket megkapod!

Én a csendességet hallgatom,
oly sok lett belőle itthon:
körüljár, néz és vár…

Mintha mondaná: elfáradtál,
az éveket számolni késő,
jöjj, hív gyermeked!

2016. december 30., péntek

Csak az éjek vonulnak egyre…

Csak az éjek vonulnak egyre,
minden új nap újra tőlük tanul,
csak az emlékeimet temetve
rovom köreim, álmatlanul...

Fáradt vagyok-e? ... Fáradt.
Tudom, mit a tegnap már tudott,
a szikes partot nézem, mire kiáradt
felfedve zsombékos, kies zugot.

Régi folyóm medre aszott, száraz,
másfelé tért el kishallal játszani,
rágondolnék, de a gondolat is fáraszt,
leányt, álmot, mind otthagytam, ami

szerelmes partjára vonzott egykor.
S jobb lett-e tőle? Ma már nem tudom.
A szerelem íze részegítő meggybor,
s vége oly, mint szívbe mártó szurony.

De a napok szürkék, és hasztalan telnek,
nem jobb-e mégis egy óra álmodás?
Ha feltámadnak az elmúlt szerelmek,
önkéntelen hat rám a pillangó-hatás!

Megállok most, hátha! Átmosna az idő...,
fülelni dalos, billegő madárkát,
amint táncolva az ág végére kijő,
csalva - bontogatva feled`t szavak szárnyát.

Imhol, itt e kedves régi halott,
s az az elmúlt sincsen olyan messze!
Őrlángként ég csókja, mit utoljára adott,
kezünk szövedékét végleg eleresztve

Imhol, ismét szemközt a letűnt pillanat!
Áttetsző selyemként siklik árnyék teste,
de elmúlik, mint reppennek madarak,
szürke nappal lesz és megint fekete este...

Csak az éjek, óh, az éjek vonulnak egyre!
Tegnapom rendetlen gazos kertté vadul,
csak az emlékeimet idézve, s temetve
rovom köreim tovább, álmatlanul...

2016. augusztus 23., kedd

Elveszett tegnap

Hol álomba bódultan lóg csak falon,
hol fájdítani hív egy éber hajnalon,
hol a réten tünékeny árnyék-varázslat,
hol meg oly valós, mint érintettem hátad…

Elpatakzott régen az a könny,
homokként szitálva rá szürke közönyt,
hengerítve fölé nehéz éveket…
súgni se súgtam, mikor tehettem volna: ég veled!

Emlékeink kísérnek, érezned kell, tudod:
hisz lépteink nyoma őrzi a kis zugot,
hol szerelmünk megelégült pillanatra,
úgy maradt ajkam ajkadra tapadva,

s a lángcsóvák szálltak a szemed-színű égre,
tükrében a remény boldog révbe érve,
oly sok őszinte-csacska szóra ragadott,
hogy hogy is feledhetném el a napot…?

Ma is hévségében idézem fel arcod:
ma is átjár, bizsergve ejt karcot
bordám alatt, a halottnak hitt húson,
őrülten támad fel, majd roskad magába, búsong...,

hol olyan, mint réten tünékeny árnyék-varázslat,
hol meg oly valós, mint érintettem hátad…
hol fájdítani hív egy éber hajnalon,
Hol meg álomba bódultan lóg csak falon…

2016. február 3., szerda

Picurka-versek XVII. -- Picurka 12

Még egyszer – utolszor visszatérek,
ahogy rohamoznak az emlékek,
hiszen lassan kamasszá cseperedsz,
s hiányod nem múló telet metsz
gyérülő üstököm ráncai közé.

Tizenkét éve, hogy magunkba temettünk,
s csupán mi előás, a fájdalom bennünk;
nem lettél kis csirkefogó, hancúrozni való
szaladásod elnyelte sötét, halálízű tó,
de sárga kis cipőid mai napig őrzöm.

Mint rossz szülő, hogy is szólongathatnálak?
Még vigyázni sem tudtam rád, s anyádat
vigasztalan hagynom keserű muszáj-
csókolni való mandulaszín csöpp kis száj,
a tiéd - csak epedve vágyott emlék maradt!

Forgóval kezedbe, lilás pántlikás szőke fruska,
vagy maszatos, labdát kergető fiúcska,
látod, eldöntenünk ezt sem sikerült nélküled,
s hogy pillantásod-e anyádé, vagy cimpás füled
lenne enyém, ha ránk néztél volna hosszan.

Játssz hát gyermekem, van már bőven időd,
járjuk mi is utunk, mit a sors ránk kitölt,
de még egyszer – utolszor visszatérek,
ahogy rohamoznak az emlékek,
magamhoz ölellek szorosan, s elbúcsúzom…


2015. július 16., csütörtök

Az igaz menekült emlékezete

Úgy jöttem ide élni - én, a bitorló,
mint termő magvát elszórja az ég,
fegyver űzött el, vagy talpamnak volt forró..?
Ki tudja már? Rég elveszett a miért..

Olyan vagyok, mint egy felnőtt gyermek,
ha békével fogadsz, éhem csillapul,
nyisd meg kapud, védj, ha oktalanul vernek,
jótéteményed vár jutalomcsillagul!

Engedj a tehernek bölcsebb barátom,
mert a fal ledől, s a kerítés megremeg,
érts meg, inkább visszamenni vágyom,
hol immár eleim emléke szendereg.

Idegenbe vetett az átok, hisz tudod!
Átgázol felettünk a komor történelem.
Ölelj magadhoz, s mutass egy zugot,
míg rám mért bajom nálad átvészelem.

Vadként vágtáztam el, múltam égő börtön,
nem nyugodhatsz – súgták - bárhova kerülj!
bűnöm e farkas kor, s fekete szín bőröm
nyúzottan lóg rajtam ismertető jelül.

Lángot fogtam, égek, mi marad belőlem?
Emlék? Szentkép? Boszorkány varázslat?
Csak a sors, hogy sokan szédültek előttem
öröklétre, … öröklétre hol csúf halál van!

Élni jöttem ide, de büntess, ha illet,
törvényt adj előmbe, míg közted átmegyek,
fegyver helyett kísérjen inkább tekintet,
s adj ennem ha kérlek, mint kér édes gyermeked!


2012. szeptember 6., csütörtök

Picurka-versek XVI. -- Hintaló

Nyolc éve hagytál el minket,
s mint játékszerek kallódunk azóta,
megállt időd, akár falon az óra,
bár utánad pillant a tekintet.

Miért tud úgy fájni a nincs,
mintha kézzel fogva volna tapintható,
mint meglökött, s még ringó hintaló,
melyet szobába zárt egy kilincs?

Már mindegy is a szó érte,
az érzést idézem, szöszke virágom,
belőled is csak egy volt e világon,
s ha életre kelthetlek ezzel, miért ne?

Csak neked holtként élni, belém zárva:
ez az igazi fájdalom, hogy sírni kell!
S igyekszem inkább látni, mint lehell
reád csókot még boldogan mamácska.

Gondolatoddal játszom szépen,
mint vödörrel homokvár-építő kisgyerek,
ám eltűnsz (és már gondolni sem merek),
mielőtt megformállak egészen.

Biztass mindig, hogy létezel valahol
és én világot álmodok oda,
nyíljon szobád, s emléked hintalova
nyerítve nyargaljon velünk, elrúgva a port!

2011. december 12., hétfő

A falnál

Mikor utoljára találkoztunk, nem voltál
Nem voltál enyém már, nem több egy asszonynál
Csak néztelek, néztelek

Kínosan feszengve, bűnös vallomást tett
Ahogy számra vettem, neved káromlás lett
Meghalt szívem, szíved

Ajkadra, ahogy hangtalan kimondta: Te…
Emlékszem arcodra, könnyfátyol vonta be
És vége, vége lett

Döntés volt, mily bolond, ha rágondolok
Akkor nem-szeretni kellett, s szívem zokog
Hogy így hagytam, elhagytalak

S törékeny lépted tegnapba tűnt előlem
Szerelmed igéit álmaimba szőttem
S szétfoszlott reggelre mind-mind

S nem játszhatok buta, édes szavainkkal
Többé nem énekelhetek úgy, dalainkkal
A csöndet föl nem-nem verhetem!

Ha távol lettél, ha elválaszt is este
Nincs erő, hogy a szív szerelmed felejtse
Nincs, nincs nyugalom

Kinyílik utánad vágyón pitypang-szirmom
Hogy a Naptól elfordulni sose bírjon
Olyanná, olyanná tettél

Bolyongok messzire, olykor múltba látok
Menteni indulok süllyedő világod
Égő-feledett Atlantiszunk

Megérintem azt a láthatatlan falat
Keresem perceink, s amint feléd halad
Tenyerem tenyereddé, csókom csókoddá simul




2011. november 23., szerda

Hogyan is lehetne…

Hogyan is lehetne feledni
szép alakját, szeme színét?
Mikor érett folyóját csodáltam,
amint a Nap tekinte szét
a tájon - s költöző gólya kelepli

nevét, mely szívembe égett -
morzsolván növényi véget
magamnak újra gondolom.
Pedig kalásza elszéledt,
lassan kopott színné lett

Szürkére szitált esőcseppek…
Még emlékén tűnődöm:
hajába már biztos beléfont
az idő szálaival. Ősz jön.
Árnyaink elmúlás felé mennek.

Forrása csobolyóján csecsre
bukó szomjas csecsemőt
kínált tejjel, s szerelemmel.
Imhol, vár immár a temető,
fejfán repül a nyári fecske.

Szerelmeink, pedig mint dúltak
erdős avaron, liget-pázsiton
a mezítelenség forró gyöngyein!
Karjaink, lábunk tekergő piton,
tűzzel égett a csók, s újabb gyulladt…

És sötét kábulatba estünk,
cirógatva haltak el becéző,
sejtelmes, vad gyönyör-ízű szavak-
zihálva pirul a mesélő,
ha rágondol, mit művelt a testünk.

Hogyan is lehetne feledni
Szép alakját, szeme színét!
Mikor érett folyóját csodáltam,
amint a Nap tekinte szét
a tájon, úgy fogom szeretni.


2005


2010. július 19., hétfő

Égtájaim


Lázár

Néked formát adtam, s holdsarlós mosolyú
Mindenre huncut, csínytevő ábrázatot,
De ha rám nézel, nagy szemed oly szomorú
Távol vagy, s vigasztalni oly távol vagyok.

Kicsi voltál, mikor végleg elhagytalak,
S kicsi vagy még megérteni felnőttek száján
Miért karddal jőnek ki keserűen szavak,
Elcsúfítva rajzolt eged szivárványát.

De hallom csengő, tiszta, szép kacagásod,
Túlélni születtél vad borzalmakon,
Ne hidd el, mit súgnak kedveskedve mások,
Hordozlak, mint kutya kölykét, s szeretlek nagyon!


Fanni

Hogyan esnek az édes, kósza véletlenek,
S hogy maradnak kéken ártatlan szép szemek,
S kislányra kamaszságot az idő hogy varázsol,
Azt nem tudom megmondani, csak, hogy hiányzol!

Fogni iskolába menet puha kis kezed,
S mennyi apróság, mit már apád nem tehet,
Búzaszín hajad elfújta a szél napnyugatra,
Pocak kutyusod vár haza, s csahol ugatva.

Hogy lesznek gyermeklelket dúló sebek,
S hány várva várt ölelés, s este kárba megy,
Csak sejteni merem, mit szomorún vágyol,
S megmondani mégsem, csak, hogy hiányzol!


Simon

Mennyi rejtett érzés, s konokul dacoló
Magában elfojtott, bújócskázó szó!
Szemtelenül okos és lusta nagy gyerek,
Kamaszkorom, ismét találkozom veled,

S látlak, mikor egyedül vagy, várva álmot
Szobányira szűkül védtelen világod,
Hallom suttogásod, apám itt lehetne,
Ahogy Mama ölel, ő is úgy szeretne!

Míg megjövök, szétlőhetsz minden űrhajót,
A virtuális semmiben villódzva haladó
Ellenséges bázist, rajzolt égitestet,
Megfejtem világod, s egyszer megkereslek.


Eszter

Gyémánttá nemesült bűvös tündér hölgyem,
Neveddé lettél, elérhetetlenül,
Mirtuszvirágot is bontasz ifjú-zöldben,
Messze észak földjén, tudás fáján, felül.

Rád nézek, s elnézel, valahova távol,
Mint türelmes idegen, megvársz néhány percet,
De nem kérsz az unszoló, eljátszott hiányból,
Cigarettává sodorsz pár múló szerelmet.

Hova lettél tünde, bájos kicsi lányom?
Homokviharrá szöksz a nyugati égre,
S nem marad utánad könnyezhető lábnyom,
Miért nincsen válasz oly sok miértre?


2010. január 10., vasárnap

Emlék

Úgy szerettelek, hogy mást úgy nem lehet
Kevés a szó, s a benne foglalható,
Úgy szerettelek, mint kincsüket tengerek,
S vágyam úszott rajt’, mint a szép hajó.

Úgy szerettelek, mint csecsemő szendereg,
Boldog nyugalomban megvackolt helyén,
Tiszta szívvel, békén, mint egy kisgyerek,
Kit álom-ölben ringó anya nagy melle véd.

Úgy szerettelek, hagytam, hogy menjenek,
Órák csak teljetek ábrándozással,
Úgy szerettelek, hogy ha világ megremeg,
Reám dőlj legvégül, s ne gondoljak mással.

Úgy szerettelek, mint kis patak szigetet,
Körbefolyni, csókkal nyaldosni partjait,
Te lettél tájamnak: szűz dombok, s ligetek,
Elszédültem beléd, hallva madárhangjaid.

Úgy szerettelek, hogy mást úgy nem lehet,
Tűzben fogant vágyat merítettem dalban,
Úgy szerettelek, hogy elengedtelek,
S hiányodba egyszer végleg belehaltam.

2009


2009. július 17., péntek

Búcsú Albertfalvától 2003. szept - 2009. júl.

Most elhagylak, helyem, most innen elindulok,
S maradtok, házak, álmok, mikbe beleszőttem életem.
Szabad a lábam, mégis szárnyamra rászorult a hurok,
És nem bírok moccanni, nézd, mivé lettem!

De menni kell, hiába ragaszt szék, s asztal maraszt,
Bontja révbe ért nyugalmam virágos varázsát,
S bezárja verses ifjúságom delébe ért tavaszt:
Az ajtó előtt szigorú bárdos Kerub áll őrstrázsát.

Végre ért a hosszú-hosszú éjjel- és nappalok sora,
Ahogy mély kútba tekintve, az elsőre visszakémlel.
Elmulasztani oly sok tennivalóm voltam ostoba,
Hagytam időm peregni, szertelen, dús szenvedéllyel.

Most mégis elhagylak, hűtlen, néma szeretőm,
S nem is kiáltasz utánam, hogy hová mégy, kedvesem?
Az ablakba, mikor reggel besugároz a Nap kelőn,
Majd az üres szoba-méh sóhajt vágyón, szerelmesen.





2008. szeptember 2., kedd

Picurka-versek XII. - Halálon túl is…

Hol jársz, kincsem, hogy nem leltelek eddig?
Emlékködjeimbe bizony, jól elvackoltad magad!
Anyáéba göndörül fürtöd, ahogy fekszik,
Álomba szenderült el fölsikoltó szavad!

Nem bírom kimarni e képet belőlem,
Gyógyító kábulatra rosszabb másnap ébreszt,
Holtad túl eleven, hogy felejtvén töröljem:
Mészárszékbe küldött, s nem tudta, hogy szép lesz

A tágas, tiszta mennybolt, csak ölni lihegett,
Halál, hogy gyűlöllek, keserű a lehed!
Ki életekre törve nyugvással hiteget,
Rátapodsz sok kis reményre: élned nem lehet!

És sebesülteket hagysz meztelen az úton:
Fejfa fölé hajló, megtört, halk lelkeket,
Esztelen vagdalkozva részegesen kurjong’ sz,
Fölhányva a múltat, gödörbe betemetsz.

Hiszen itt vagy, kincsem! Körém mozdulatlan
Idefontad karod puha, bélelt fűzkosarát,
Hogy maradjak inkább édes kábulatban,
Hallgatva csöndedet inkább, mint a halált.

Hiszen itt vagy! Könnyem közbe nem gondolok erre,
Mikor arcocskád éppen két kezembe illik,
Együtt vitorlázunk ki a végtelen tengerre,
Ahogy többé sosem lehet, ahogy így lesz mindig…

2005. október 28., péntek

Nem írok Önnek többé

Nem írok Önnek többé,
így diktálta szív helyett
parancsoló gondolat,
mert könnyebb - mit nem lehet
tovább vinni – feledni,
mégis őrölt oly sokat;
meggyűlöltem lelkemet…

Mint nyári fecske, persze
párt leltem, fészket rakni,
s tudom, nem jó egyedül,
megdúltan ott maradni.
Máig kísért az emlék,
nem múló seb lett belül,
mindig keserv elhagyni

Aztán írtam, hisz tudja…
kardra hányt, rút szavakat,
könnyet vérért cserébe -
konok volt az akarat
kegyetlen vert gyönge nőt,
s már tudjuk, mi a vége,
ha az indulat szabad.

Büszkesége, lám megtört,
és szíve tiszta maradt?
Annál a jövő, ki őr,
s múltját vigyázva halad,
szépét szabadnak hagyja;
az íly fa, hogyha kidől,
mégis, egyenes marad!

Palotám ablakából
nézem Önt, mint kertemben
szélfúttan hajol nyögve
fenyők közt. Nem szerettem,
s így jég lett néma társa:
hó temeti örökre.
S szól a szó: jaj, mit tettem!

Pedig rózsa nyílt bennünk,
s a tavasz virág’it önté,
már csak időnk hull vissza.
Emlékét reánk töltvén,
borongva követ a múlt,
savas borunkat issza…
Nem írok Önnek többé

2005. szeptember 16., péntek

A szoboszlói lány emlékére

Minden évben röppen, rátalál,
Ha más nem, szellő-gondolat
Úgy szeptember húsz táján
A lányra, akit elvitt a vonat.

Elmeséli az őszbe fáradt,
Csüggedt szemsugáron függő,
Letördelt hegyű indiánnyár
A csendes emlékekbe tűnő

Zsongva dúdoló friss tavaszt,
S tüskés burokban érett,
Selymes-nedves gesztenyéi -
Sziluettje retinámra égett -

Távolibb körökben vissza-
Visszatérnek, okosan nézve
Egy-egy huncut csitri pillantásban.
Befőttemként őrzöm, s elteszem télre…

2005. június 18., szombat

Emlék-gyöngy

Meg-megáll, révedez, hű botjára dőlve
Alkonyati csöndet szitál szemfedőre
Május-hívogató, deres léptű álma
Itt van hát, tudja jól, talán mindhiába

Szelíden borzolja haját esti szellő,
Vajon kire rég várt, késik még vagy eljő?
Szíve sziklazátonyára futott a gondolat:
Megtörvén csendesült el ott az indulat

Befelé figyel most, a régiekre gondol,
Elsüllyedt időt mer kútfenék iszapból
Sárgult gyöngy az emlék, ujjai közt pereg
Kopott fakó képről leányarc ránevet

Távoli tavaszok reményteli álma
Elmúlt visszavonhatatlan, elhervadt virága
Por lepi az utat, nincs ki járjon rajta
Kósza szél a labdacsot céltalanul hajtja

2001.10.19  -  2005. 06. 17.



2005. március 29., kedd

Elszakított szál

Elérnek bénítón, még nem hatnak a szavak
Lelassuló idő zsibbadtan megragad
Még nem érdekel, miért - csak tompa fájdalom
Úgy hiányzik, s többé sosem láthatom

Elhull a virág is, mint száradt törmelék
Sodorva magával padlón törve szét
Kincset rejtő vázájában nem marad
Elillannak csendbe a mosolygó szavak…

… Aztán megeredtek folyva könnyeim
Felszakadtak vérzőn szép emlékeim
Kagylóval kezembe’ ültem vigasztalan
Bámultam, hogy visszahozzam; hasztalan

Keserű volt, s igaz: az első gyűlölet
Vádlón hangzó jajszó, mit káromlás követ
Feleszmélő kérdés: mért’ tetted MIÉRT?
Nem tudtam felfogni, mit csak Isten ért

Rám néz, nyugodt, kedves; nem, nem rémítő
Elváltozott ajkán választ készít Ő
Felém intve kérőn közelebb lebeg
Megérinti feldúlt, gyászvert lelkemet

Karja szelíden fog, vissza-visszatart
Látom mosolyát már, mit mondani akart,
Megmutatni élet, s halál titkait,
S hogy nincs annyira távol, ki szívemben lakik



Barátnőm barátjáért: Kiss Béla könyvvizsgáló emlékére