Lázár
Néked formát adtam, s holdsarlós mosolyú
Mindenre huncut, csínytevő ábrázatot,
De ha rám nézel, nagy szemed oly szomorú
Távol vagy, s vigasztalni oly távol vagyok.
Kicsi voltál, mikor végleg elhagytalak,
S kicsi vagy még megérteni felnőttek száján
Miért karddal jőnek ki keserűen szavak,
Elcsúfítva rajzolt eged szivárványát.
De hallom csengő, tiszta, szép kacagásod,
Túlélni születtél vad borzalmakon,
Ne hidd el, mit súgnak kedveskedve mások,
Hordozlak, mint kutya kölykét, s szeretlek nagyon!
Fanni
Hogyan esnek az édes, kósza véletlenek,
S hogy maradnak kéken ártatlan szép szemek,
S kislányra kamaszságot az idő hogy varázsol,
Azt nem tudom megmondani, csak, hogy hiányzol!
Fogni iskolába menet puha kis kezed,
S mennyi apróság, mit már apád nem tehet,
Búzaszín hajad elfújta a szél napnyugatra,
Pocak kutyusod vár haza, s csahol ugatva.
Hogy lesznek gyermeklelket dúló sebek,
S hány várva várt ölelés, s este kárba megy,
Csak sejteni merem, mit szomorún vágyol,
S megmondani mégsem, csak, hogy hiányzol!
Simon
Mennyi rejtett érzés, s konokul dacoló
Magában elfojtott, bújócskázó szó!
Szemtelenül okos és lusta nagy gyerek,
Kamaszkorom, ismét találkozom veled,
S látlak, mikor egyedül vagy, várva álmot
Szobányira szűkül védtelen világod,
Hallom suttogásod, apám itt lehetne,
Ahogy Mama ölel, ő is úgy szeretne!
Míg megjövök, szétlőhetsz minden űrhajót,
A virtuális semmiben villódzva haladó
Ellenséges bázist, rajzolt égitestet,
Megfejtem világod, s egyszer megkereslek.
Eszter
Gyémánttá nemesült bűvös tündér hölgyem,
Neveddé lettél, elérhetetlenül,
Mirtuszvirágot is bontasz ifjú-zöldben,
Messze észak földjén, tudás fáján, felül.
Rád nézek, s elnézel, valahova távol,
Mint türelmes idegen, megvársz néhány percet,
De nem kérsz az unszoló, eljátszott hiányból,
Cigarettává sodorsz pár múló szerelmet.
Hova lettél tünde, bájos kicsi lányom?
Homokviharrá szöksz a nyugati égre,
S nem marad utánad könnyezhető lábnyom,
Miért nincsen válasz oly sok miértre?
