Igen, vétettem, nem egyszer

Igen, vétettem, nem egyszer, sem kétszer,
Forgattam, eladtam, meg is tapostam,
Nem becsültem, mi fejedelmi ékszer,
S kezeimet, látod? hiába mostam,

Emelvén, az ima újra visszahull…
Nyugtalanul fekszem, űz, de nem a vágy,
Elejtve kínoz már, magába zár rabul:
Hallom visszakongva múltidéző szavát

Igen, csaltam, hazug lett, megemészt a nyelv
Fájdalmat adtam és sok-sok „miért?”-et
Kérdezted, s válaszként bolondul felelt;
Próbálom feledni: parazsával éget…

Mérget kevernek kapkodó kezeid:
Keserű lett nagyon ez a tea-főzet,
Szerelem volt? vagy csak vijjogva terít,
Lássa mindenki, a mocskos lepedőket…?

Igen, elmentem - talán jobb így - Tőled:
Átok gyanánt üldöz, meggyűlt a gyűlölet,
Kénesre festi a bárány-felhőket,
Leheleted vádol, meggyalázva követ.

Túlról intek remélve, a búcsú-szó
Nyugtot szül egy lerombolt vár romjain,
S a hangok közül megmarad az utó-
Ami betakarva majd elmondja mind,

Hogy: „igen, csaló volt és vétett ellenem,
S elhitetett pillangós-szép varázsszókkal,
Bár megsebzett és el is hagyott, nekem
Emlékké csöndesült már az utolsó dal…”

2005 04. 29.

Mit is mondhatnék…?

Mit is mondhatnék a legszebb,
Szerelmesen súgott vallomásra?
Kevés az, hogy: nagyon tetszett,
Eztán vonatunk minden állomásra

Fusson be együtt, s úgy pihegjük
Egymásnak: Veled akarom tovább,
Hisz teljes, s végleges szerelmünk,
És repít Hozzád szüntelen a vágy:

Csillagom légy éjjel, őrizz reggelig,
Napomként süss mindig lelkem egén
Míg a napok, órák, percek engedik,
Legyél gyöngyvirágom, és szememben fény...

Mit is mondhatnék? Hisz tisztább
Szavad az áttetsző patakvíznél,
Csobogó, hűs kincsét ajkim’ isszák
S oly fáradt tagomnak, mint a friss szél,

Mely fodrozva hajam, simogatón ölel.
Szemhéjamra csókolja üde tavaszát,
Bódítón hozva a méz illatát közel,
Ha nyitom, puhán harapdálva szám

Lusta nyelvemmel játssz’ s kőröz izgatón
Hogy álmodni sem merek többet…
De tested fölém hajlik, beléremeg valóm
S mosolyom mosolyodban fürödhet

Mit is mondhatnék? – elfogytak
A szavak árnyékokká lettek,
Amint forró tenyeredbe fogtad,
S testem elpihent melletted

Csendben nyújtózva mormoló
Örökkévaló csillagfényedet
Szeretet-paplanba burkoló
Elveszett-megtalált éveket

Birtokba véve számlálgatnom
S félkönyéken eltűnődve nézni:
Íme közelemben itt van az az asszony,
Kivel eztán mindig együtt fogok élni

Van úgy...

Van úgy, hogy láncot fűz szavakból a játék,
Azt hiszed, megőrjít, pedig csak ajándék.
A papír szerelmünktől majd" fellobban,
Pedig simogatlak csak titokban.

Tánclépések, melyekre incselkedve felel
A felhevített édes leányszív és nyelv.
De Te a valóban élsz: mikor megölellek,
Akkor tudod, Téged igazán szeretlek

Van úgy, hogy szerelem lesz kósza szavakból,
Mit elképzelni sem tud, mégis reá gondol,
Oly szépen buggyantják szemünkből a könnyet,
Egyszer csak a szívünk belobban és többet

Nem tud uralkodni a költői vénán:
Esetlen és csetlőn meg-megbotlik bénán,
S elszárnyal a madár, csacsog ablakodban:
Nem tudok nélküled, már csak két karodban…

Van úgy, hogy kifogyunk a suta szavakból
Muzsikálni kezd a lelkünk, árad, s csak szól
Minden érintésed újabb csermelyt fakaszt
El sem hiszem, pedig – óh, Te mondtad azt:

Van úgy, hogy láncot fűz szavakból a játék,
Azt hiszed, megőrjít, pedig csak ajándék.
A papír szerelmünktől majd" fellobban,
Pedig simogatlak csak titokban.


2004. 06. 10. - 2005. 04. 26.

Egy együtt verselés emlékére

Ülj le kérlek...

Mielőtt szólnék még, arcod megsimítom

Csak ne reszketne kezem, látod? alig bírom
Visszatartani az árulkodó könnyem
Ez a vallomás most nem jön olyan könnyen
Szelíd kérlelő szód nem segít, hasztalan
Tetézi a csöndet és én vígasztalan
Siratom hűtlenné vált szerelmemet
Mert másé lett, s az a más ingyen vette meg

Ülj le, kérlek, ne sírj, tudom fáj a szó
Megreszkettet belül, mint fácskát tomboló
Mocskos éji vihar felüvöltő szele
Mikor földig görbül, küzdvén ellene
S nem lel kapaszkodót kis ága, mert nincsen
Földjét víz mossa el: elment, ki segítsen
Nem szólsz többet hozzám, elmondja az arcod
Most vívod meg belül ezt a szörnyű harcot
Hű szíved csatáját a hűtlen kedvesért
Tört szemed tükrében ott csillan a miért

Ülj le, kérlek, ne menj, ne hagyj itt egyedül
Elmégy és árnyékod kísértetként vetül
Éjbe borult szobám tűzfalára égve
Ülök egymagamban, még utánad nézve
Siratva, hisz tévedés volt: Téged szeretlek
- Igen, megigézett az a kedves gyermek -
Ha tagadnám is nem válna örömmé
Elvesztettelek, és nem jössz vissza többé
Nem maradt semmim, mit Neked adhatnék már
Szavam üresen kong, összeomlott légvár

Ülj le, kérlek, velem még egyszer asztalhoz
Terítsünk az elnyűtt helyett másik abroszt
Hadd lássam arcodon a gyertya lángnak táncát
Szelíd szép szemednek ringó hasonmását
Hadd mondjam el újra az elfelejtett szókat
Felidézve mindet: az elsőt, s utolsókat
Aztán én se szólok, csak együtt hallgatok
Beszéljenek helyettünk a néma csillagok...
Enyém ma a remény, a pusztán vágyó jelen
Holnap megint várlak, mint egykor: szerelmesen

Koldus-szegényen

Olyan szerelmes voltam,
Talán többé sosem leszek,
Csak neved dúdoltam,
Mint a felhőt hajtó szelek

Kergetve bolond vágyam
Eged országútjain,
Úgy hittem, megtaláltam,
De csak játszottak húrjain

A szívem borzoló érzetek,
S Te esőt sírtál arcomba
Olyanná tettél, mint gyerek,
Ki csak anyjának mondja,

Ha öröm vagy bánat éri,
És én megvallottam Neked -
Másként nem tudtam élni -
Halálos szerelmemet…

… Mint hazátlan árvák,
Azóta az utcát bolyongom,
Tőled kaptam e kosárkát:
Nincstelen koldusként hordom

2004

Versfolyam - Csöndesen...

Csöndesen folydogál, rálehel a pára
A folyót simogatja, ködlik fehér szárnya
Takarja, vigyázza, csókolgatja némán
Gomolyog sok emlék vissza-vissza énrám…

… és mondd csak, barátom

… és mondd csak, barátom, milyen új világ ez,
Hol gyermek tenyérbe békésen fekszenek
Gyilkosan simuló, jéghideg fegyverek,
S a leány álmából kéjjel fűtött vágy lesz?

Árokpartról éji, csillag-néző lelkek,
Miért ők futnak az autó-csodák elé?
S visszaveszi övét, ami a tengeré,
Hogy mosoly’g az ég is, ezt mondva: gyertek!

… és mondd csak, barátom, mi ez, amit látok:
Utcákon szerte szét halottakat tolnak,
Tünde arcok mögül miért karmolnak
Visítozó, vérző, százéves magányok?

Dolga után siet, nagyon fontos minden,
De szivárvány nélkül nő fel a kis virág,
Esőért könyörög, s fájdalmában kiált,
Miért, hogy hallani egyetlen fül sincsen?

… és mondd csak, barátom, miért hallgatsz Te is,
Szürkeségek szőnek hálót ősz hajadba
Hányszor, de hányszor indultam szavadra
Ma is a szív-áradás, ami messze visz

Valahogy idegen lett e hely, nem találom
Csapongó álmodókat, akikhez küldtek,
Azok a pillangók, azok hová tűntek?
Milyen új világ ez, mondd csak, barátom?

2005 04.14.

Most azt kérdik...

Most azt kérdik, álom-lepleimen túl
Mit teremnek csöndes hétköznapjaim,
A kés nekem is a szívembe szúr?
Vagy lebegek csupán képzelet szárnyain?

Van e két lábam, mely leér a földig,
Míg ajkam körül rímek párja játszik
Orrom néha nékem is a sárba törlik?
S a puszta emberből mennyi az, mi látszik?

Most azt kérdik, szól-e elhallgatva,
Mikor fáradtan fészkére száll e jómadár,
Vagy ketrecének meghúzódó rabja,
Kit az este éppúgy, mint mást, megtalál?

Tapodják-e szemem már a szarkalábak,
S barázdákat húznak incselkedő évek?
Ugyanúgy, mint rájuk, nehéz gondok várnak,
S hogyha megriaszt’nak, vajon én is félek?

Most azt kérdik, hogy e titkos dallam,
Honnan jő, és egyszer elfogy-e az érzés,
Miért fontos, hogy a hangot mindig halljam,
S hogy foglalkoztat-e még néhány kérdés?

Mikor szépet írok, gyakran könnyezem-e
Szorongatja szívem, ha érint az ihlet
S átkarolva betakar-e az éj leple?
És álmaim, ugye..., megírom mindet…?

2005-04-11


Szeretettel ajánlom Fata Morgana-nak, a "hétköznapi hang"-os hsz-ért

Mondd, mit érzel...?

Mondd, mit érzel, ha a csend vállaidra
Órákból épít fel hallgatag fészket,
S elfutó életed eltűnődve nézed,
Megérint-e Téged az időnek titka?

Mondd, mit érzel, ha a hangját hallod,
Pedig távol tőled szerelmes gyermeked,
Simogatnád arcát és tudod: nem lehet
Lelked fölé hajlik, s emlékébe markol…?

Mondd, mit érzel, ha elvész az álmod,
S hiába dúlod fel érte kincses házad-
Bár az eszed tudja, érzelmed mind lázad-
Hogy már soha-soha többé nem találod…?

Mondd, mit érzel, ha kifogysz a kenyérből,
S a reményen túl semmid-semmid nem marad,
Megvigasztalnak-e akkor csendes szavak,
Elgondolkozol-e a kiontott vérről?

Mondd, mit érzel, ha szédít a mélység,
S megcsúszik talpad a laza törmeléken
Görcsbe fagyva keres peremet a szélen
Szorítja-e torkod az a végső kétség?

Mondd, mit érzel, ha új dalra ébredsz,
S megpezsdül körötted a féltő szeretet,
Eszedbe juttatva rég mondott neveket,
Hogy alig fogod fel: azt hiszed, tévedsz?

Mondd, mit érzel, ha kedvesed öledben
Elnyugvó sóhajjal mély álomba merül?
Szívének ritmusa úgy dorombol belül,
Hogy nem gondolsz bajra, mert jó, minden rendben?

Mondd, mit érzel, ha felemelt kézzel
Nyújtózva köszönt, s eléred a Napot
Telve vagy örömmel, és én Veled vagyok?
Dalolj, és óh, akkor-akkor mondd, mit érzel…!


2005 04.10.

Hozzád szállunk...

Kétszer születni, s csak egyszer halni
Vagy halál nélkül élve elragadni
Búcsúzva itt hagyva a porhüvelyt
A fénybe távozni, hol elfelejt
S nem fáj többé az ember kínja
Hozzád szállunk mind, Ki buzgón hívva
Áthúzod hajónk az örök réven
Ott vársz a végén, napsütésben
Oly remény ez, mely nem szégyenít
Ha a végidő egyszer majd elközelít...

2004.

Halál-köszöntő

Tőrbe csalt egy csodaszép
Pillangós álom – s a fény
Kiről hittem, barátom
Pókhálóként tépte szét

Az éj ezer csillagát.
Már rám éhez a halál-
Hiába futsz, elérlek-
Kicsiny reményem: Talán,

Talán egyszer megérkezem
Elrejtőzhet két kezem,
S mint újszülött kis őzet
Bújtat, jól vigyáz egy szem

Talán meg is találom
Sötét, légy hát barátom
Támassz egy égi létrát
Honnan mélyedet látom

Az őrizők várjanak
Még nincs itt Kharón, s Anath
Idejük eljő mindig
Ahogy a Nap, s Hold halad

Megállok köszönteni
Holnap véremből merít
Úgyis, s a létra eldől
Jöjjetek! Igyunk reggelig

Áthajózhatnak aztán
Örök időkig marasztván
Lerágva csontig-bőrig
Lélek-vásár piac’ján

A fájdalom útján

Az emlékek peregnek hazug gyöngyszemekként
Hűvös ma az alkony és borzongó gyerekként
Egy mozdulatlan testre hajol gyilkos testem
Miért, hogy megöltem, akit úgy szerettem

Miért az énekszó és papért miért kiált
Mosoly van az arcán, de már egekbe szállt
Tágul a kör, széled, ráhull egy takaró
Gyere fiam, innen, ez nem neked való

S állok, könnybe lábod’, nem látom őt többé
Szemem vörös foltja széjjelfut körökké
Siratom, meleg még, angyal-lelke ölel
S elszaladok messze, hogy ott legyen már közel

2004