Elküldesz hát..,
nem hibáztatlak érte.
Nem kellek már neked.
Marad a csend, egyedül,
nem felelhetek.
Hosszú volt az út,
mely végül erre kanyarult.
Gyűlt a fájdalom,
a hordhatatlan teher,
aztán kipattant, bután, balul
Nem így kellett volna lenni,
most szenvedjük
mindketten tehetetlenül,
ahogy elmerül világunk,
s az évek zokognak belül
Mondtam szépen
mondtam, dühödten,
hiába kérleltelek,
sokszor szóval ütöttem,
de mindig megvédtelek.
Rám untál végül;
ostoba játékaim
addig-addig űztem,
nem vitt rá lélek, hogy leküzdjem,
nem voltam fain.
Aztán nem mondtam többé,
csak sírtam belül.
Már tudtam, hogy elveszett,
javíthatatlan e játék,
hajított kőként repül.
S nem, mint madár égen
kecsesen, szárny terjesztve,
önállóan, szépen,
hanem megkötözve,
sebesült-halálra ítélten.
Elküldtél hát..,
nem hibáztatlak érte.
Nem kellettem neked.
Marad a csend, egyedül,
nem felelhetek.
2020. 03. 02.
