Múlt álmodó

Nem látsz - nem látlak, közel-messze

lábnyomodba olvad merengő tekintetem.
Csak a szél fújdogál közöttünk,
dalokat rezget a nyárfa haló levele,

pedig ott vagyok - ott vagy valahol,
elringatja széjjelhulló gondolataimat,
elsodorja habjaival az ősz színtengere.
Mezítelen maradok a kopár novemberre,

mint lassan elsüllyedő szép formájú kő,
melynek sima felületén márvány-erezett vonalak
kígyói szertefutnak, de körülölelnek.
Úgy emészti el világod - sötét világom.

Kezemben lágyan fészkelődik, készül a múlt,
akaratlan verdes gyönge szárnyacskája,
engedd, kérlek, fölnevelnem belőlem –neked.
Csőrében pálmaágat vigyen majd szemedre!

Te nem látsz – nem látlak én sem, mégis:
ott vagyunk az úton, tél süvít köröttünk,
jégbe fagyottan köröz egy fogoly,
s a hajnal vérszínével festi meg a háztetőket.

2007 körül

Öregkoromra

Még van egy kis időm elmondani,

Milyen is a veres-narancsszínbe játszó,
Fekete sávokkal festett naplemente,
Mielőtt a nagy korong a sötét tóba fúl,
S reszkető lég-vizek fogják körül este:

Fenségesen nyugvó, erejétől fosztva,
Ki ránéz e világra óvón és szótlanul,
A nyüzsgő bolygó-népre, mely fárad, s nem tanul,
Csak használ és ürít, míg büntetlen lehet,
Aztán lebukik, felhőkbe rejti arcát alul.

Lángoló lándzsáit pedig félik késő délig,
Hol enyhet remélnek előle égett testek,
De egyenlőn süt azokra, kik harcolnak még, vagy elestek,
S temetőn nyíló virágot is szép fává nevel,
Csontot melenget, anyókát karjában hozva el.

Hol vagytok, ti bátrak, megállni a fényben,
Hogyha emészt, árnnyá ne legyetek egészen,
Becsülni az eget, s e Földet sem megtapodni,
Szemlélgetni csak az érő, pihés, szép barackot,
S a földműves kezét, mi dolgos, de nem kapkod?

Ott ülni verandán békés véget várva,
Mikor a hévség ó-bronz délutánba ömlik,
Csöpp gyermekkel lábnál, ki még csak találja,
De nem keresi tudni az édes ízű szót,
S nézni csodálva a nyugvó, örök Napot,

Karos hintaszékben, telve jó vénséggel,
Megálmodott álmoktól mindvégig részegen,
A szerelem óráin időz csöndben lehunyt szemem,
S míg marcipános selymük szétolvad a számban,
Szelíden kinyújtózom a halálban,

Úgy legyen.

2010-01-22

Beszélgetések magammal - III.

Mind gyakrabban hívlak tanúbizonyságul:

mondd, hogy nem vénség ez, nem a levél sárgul,
hatalmas és erős, égre tör e lomb,
s nem a zavar szitál szót közüled, bozont!

S van még hátra annyi, mint amennyi előbb,
nem a magány marad hűséges szeretőm!
Mondd, hogy várnak élni még kalandok,
s nem ízlelek holnap bukva fagyos hantot!

Kérdezlek, kergetlek, oly gyorsan elszaladsz,
évek ellenében mily makacsul tagadsz,
aztán megállsz az úton, keresztbe fordulsz,
vértelen arcomba kárörvendőn port rúgsz!

Mind gyakrabban hívlak tanúbizonyságul:
Fiatalabb énem, ej, de hamar rám unsz,
véred elhajt a tárt keblű világba,
mondd, hogy nem lesz majd mindez hiába!

Szólíts meg idején, mikor még értelek,
s a mondatokra még nem ostobán révedek,
hogy hívjalak bátran tanúbizonyságul:
úgy lett jól, mielőtt virágom aláhullt!

Hívj a csókos parkból, hol te jársz most dallal,
hol akkor jártam, mikor megtalált az angyal,
s együvé tartozott a múlt, jövő és jelen:
mondd el, súgjad, kiáltsd időn által nekem!


2011-01-20