Munka nélkül 2

Ismét az utca, már ismerősként köszönt,
Komor felhőzet és sárral kevert latyak:
Elveszett a remény idelenn, s odafönn.

Mintha újra járnám poklom rögös útját,
Kemény a szél, fát csavargat, süvítve úgy vág,
Hogy könnybe lábad a szem, s reszket mindenem,
Csatangolok az ég alatt, s nem lelem helyem.

Életem, kisiklott, elhagyott villamos,
Felborult, rozsdás váza udvarra vetve,
Majd egy másik éj lesz fénylőn csillagos,
Majd máskor szaladunk kéz-kézben nevetve.

Már nem vártam Tél, hogy így rám süvölts,
Hinni kezdtem létem, mint fák a rügyezést,
Hisz már megfogant, s szelíden ért a gyümölcs,
Már megvolt, mi hiányzott, bennem az a kevés.

Hiú ábrándok tüzeltek tenni jóra,
De e perc még nem az enyém, sem ez óra,
Úgy látszik, csalfa játék szédített el újra,
Mi lesz eztán tovább, csak az Isten tudja!

Elveszett a remény idelenn, s odafönn,
Komor felhőzet és sárral kevert latyak:
Ismét az utca, már ismerősként köszönt.

2010-02-11

Újrakezdés

Ma megadtam magam a csúf halálnak

Fagyott földön fekve, szétterülve, így,
Hollókat vártam, csípjék, mit találnak-
Vak szememnek száradt, haszontalan gödrét.

És nem jöttek, csak dörgő repülök az égen-
Hallottam, amint ezüst csíkot húztak,
A Naptalan szürkeségből, örök sötétben
Hó hullott arcomra, csipkés, nagy és pihés.

Ha ezen túl itt feküdnék, mozdulatlan
Először a szálló hó födne el csöndben,
Azután port szitálna reám, mint egy paplant,
S nem tűnne föl e simuló lanka senkinek.

S tovább időzve talán fű és gyökér nőne,
Utca helyett terjedő erdős vad vadon,
S nem lenne már vadász, ki lőne őzre,
S ki megzavarna, míg a szellő súgását hallgatom.

Megpihenne, aki majdan erre téved,
Ajándékba adnám az órát, s amit talál,
Virágillattal vendégelném a vendéget,
S dombomról gyűjtene fészkéhez a madár.

Azért fölkelnék mégis, lerázva a ruhám,
Körül szintúgy unott, siető emberek,
Talán csak nekem telt másképp e délután,
S valami öröm lep látva, hogy a gyepen

Egy bozontos kis fehér terrier hentereg.