Nem tudok szeretni egyet,
de tudom mindet úgy szeretni,
mint férfi nőt szerethet:
mert tengernyi érzés dúl,
s rajtam mind áthatol,
nincs köztük, mi megfakul.
Nem tudok hűnek maradni,
de minden szeretőmnek
mindent oda tudok adni,
mert e dal nem szétosztható,
s ha egyszer elveszek
szemed lesz az, mély fekete tó.
Nem tudok az egyetlen lenni,
mert mindenki úgy akarna,
de te vagy az, akinek semmi,
semmi sincs, mi bennem ellenáll
és nem vesz hatalmat
e felett más, csak a halál.
Nem tudok megnyugodni,
míg látlak szerelmetlenül,
gyere, szeress, jöjj! - mondd ki -,
mert csak az az álom
válik valóra, s teljesül,
melyben te vagy az én párom.
Nem tudok más nyelven szólni,
csak mely talán egy angyalé,
aj, szavak, vacak ócska bóvlik
mind, mind, minek nem célja
hogy szerelemre hívjon, gané,
a többi meg néha szépítő céda.
Nem tudok én már hazudni,
sem igazat mondani egészen,
csak mi kész, arrébb rúgni,
s visszavenni, mit adván adok,
ahogy hajt a hullám éppen,
gyűlölj inkább, rossz vagyok.
Nem tudok olyat, mint a mások,
hogy otthon ülve álmodozzak,
míg a kívül nyíló varázsok
bódító szerelemre hívnak,
nem várhatok örökké sem,
mert egyszer elmúlik ez az illat.
Nem tudok, lásd, sok mindent, lehet,
csak egyet, hogy a vágyott szó
megfogva szép figyelmedet
- mindegy mi illik és való -
egy percre enyémmé tegyen,
mint tilos vízen ringatott hajót.
