Hát elhagytál Te is…!
Pedig hogy dédelgettelek
szívem aranyrojtú, veres bársonyán!
Elröppentél, mint madártollú vágy,
Színes, cseperedő, egyszeri nyár-csodám.
Elébb ölemben ültél
és nagyokat kacagva
szemezgettél egy gyümölcsös tálból velem,
majd hátamra ugrottál, hogy
szobáról-szobára nyargaljunk hirtelen.
S hozzám is bújtál,
mikor bújni támadt kedved,
s nem mondtad akkor, óh, hogy nem szeretlek!
Csak pihentél szív-veréseinken,
nyálcsöppöd itt maradt az ingen helyetted.
Fájnak most a szavak,
s nélküled lett csendek
emésztenek a fal túloldalán.
Hiányodba sebesülten lüktet a vér,
és nincs más, aki gyógyírt rakhatna rám.
Kincsem, szép virágom,
kiszakadtál belőlem,
mint párnából szakítják a bélést-
hitvány huzat módján félredobva,
s nem folytathatjuk többé az édes mesélést.
Eltört az idő-mécses,
nem lesznek holnapok,
mikor arcocskádra féltő csókot lehel,
s hangod, mint részegítő muzsikát issza:
apádat ne így lásd, hogy sírva enged el!
*
Semmi baj, kicsi lány:
a méz íze elmúlik hamar,
ne szánj, majd megszokom.
Csöndes alázatára hív, s feledni álmot
a világ megtanít, elég egypár pofon…
