hisz szóra vár a lélek!
Hangod színétől oly ősi e talány!
"Lehet"-ed már biztos, s ha tetszel is nagyon,
"nem"-ed akkor is legfeljebb csak talán.
Szerelmes vagyok Beléd hát!
(De ezt így nem mondhatom),
csak elültetve kedves, virágszirmos bókba,
ha színes szemüveget adok fel elébb Rád,
úgy vihetlek be e selymes vizű tóba.
Ne szólj semmit, várj, kitalálom,
elég nekem, ha ilyen szép maradsz!
Mit érdekel, hogy más mit mondogat?
Tiéd a legformásabb macskaféle lábnyom,
homokpadba írott kísértő gondolat!
Mondj egy szót, folytatom,
dalra váltom érted
szívem minden különc hangjegyét,
s rímes kincsem eléd szórva adom,
legyen, legyen szerelmesem, Tiéd!
