Oly sok alakban képzeltelek immár,
Hűvös mélyed mennem tovább erőt adott.
Áttetsző lett előttem medred, és a hídnál.
Zsombék zöldje vetett fekhelynek pamlagot.
Óh, voltál nekem drága, ezerszínű gyémánt,
Délibábban remélt, hiún szőtt varázslat,
Mi üdítőn és hűen, csókos asszonyként várt,
Míg méltósággal folyón átszelted a tájat.
És voltál gyöngyöző minden a semmiben,
Hajót termő fűzfás út, két part közt végtelen,
Hol a juhát őrző pásztor fáradtan megpihen,
Mint melleken álomba merülő kisded értelem.
Áradva elsodortál kimondhatatlanul,
Képek, és szavak dúló erejétől győzve,
Hogy úszni, s játszadozni kezem egyszerre tanult,
S rávethettem szemem a partról ivó őzre.
Időzvén ringó, lassú hullámjátékokon,
Víz-fodraidat terelgette ügyetlen kezem,
S a távolba tűnő sárgás harangtorony
Emléke kísér, mikor nem vagy, csendesen.
Szomjas lelkem messziből is hozzád szökne:
Nem fogja béklyó lehúzva kapálózó lábam,
Utam, mint csapongó pillangó csalóka röpte,
Csak erőt adj, hogy áradásod felkészülve várjam!
2009-04-16
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése