Hidak VII. - A szabadság hídján

Örvénylik, pillér’i körül mindig zúg a hab

A város pihen, nyugodni tért róla holnapig
Alul hánykolódva úsz’ a vízen pár rönk-darab
Elmerülve önnön pusztulásába nyakig

Mindennap áthajtok feletted, nagy folyó,
Büszke hídjaid közt az Ő neve a legszebb
Mert méltósággal nemes, s tisztán álmodók
Korlátain könyökölve tündöklők az estek

Partok tartják karcsú lábát, szemet rabul ejt
Hajfonata ívén fények örök táncát járják
De emlék nélkül megy át rajta mind, felejt
Észrevétlen hagyják csodás szivárványát

Állni bírok most csak, a túlpart könnyes ragyogás
Karfát szorongat némán, nem enged e hév
Még nem tudni, mi lesz ez, dicséret vagy rovás
Csak árad, alaktalan, mint a folyó, eképp

S zsibong, forró az arc, a kéz, mintha másé lenne
Látom, angyal száll, ereszkedik a vízre
Fényes szárnya alatt dombor, mit rejt, mi van benne?
Hol rubintba játszik, hol türkiz lesz a színe

S nem szól az angyal, s tudom mégis, ajkán szóvarázs
Helyén, hol eltűnik sziporka villódzó köd marad
Nyelvem hegyén éget, érint ez élő tüzű parázs
Míg ezüst mívű kulcsot formál, reptében az ég alatt

S e jelenés, az éjbe mártva, parton állva ottfelejt
Felzokogva-csendesülve eltűnődve rajta,
Mondhatatlan érzéseket súgva szívbe rejt
Míglen felriaszt az első villamos közeledő hangja