stafétavers
(Káli László - Captnemo - kezdeményezése nyomán)
Itt éltünk házunkban életünk delén,
te voltál társam, bizony te meg én,
ki együtt kergetett sok bolond szavat,
míg éjjel jött, s szemet nyitó pirkadat.
Addig néma ajak szült sóhajokat,
kiáradó lélek megvigasztalt sokat,
incselkedtünk, bíz a’, dalra dal felelt,
együtt duhajkodtunk: a szív nem felejt!
Múzsa csókja csók volt, nem csak kitalált,
gyönyörrel szenvedtünk virtuális halált,
s ha mélyre ütve fájó seb megjelent,
versbe sírtuk őt, a meglelt idegent.
Szétszéledt mára az egykor volt nagy csapat,
ki emléke mélyén, ki megül hallgatag,
a múzsa emberré lett, megszűnt a varázs,
jelenbe múlt a múlt, nincs több ráadás.
Oly csapat kell ismét, mely hajnalt teremt,
pezsgő ízzel sodró frissen elevent,
szédülve fest újra, s percekbe mártogat,
Visszahozva letűnt, elvesztett álmokat.
