Mért’ most?

Megkérdeztem én is a tavi tündéreket,

Fejtsék meg a rejtvényt, mért’ buzog, s hogy lehet:
Mért’ játszik, s tréfál harmincon túl vélem,
Kamaszkorom legszebb nyarát mért’ most élem?

Hova hajt otthonról egy ismeretlen vágy
Nyitott kapukon, és a rétek illatát
Mért’ most jut eszembe Véled megszagolni,
Mosolyodért a felhőkön áthatolni

Eddig hogyhogy nem éreztem bennem erőt,
Pedig tudom: inkább áshatnék temetőt,
Hová eltereljem könnyű-vér patakom,
Bolondok vagytok Ti, ó, hogy kikacagom

Erkölcs-csősz szalmabáb madár-ijesztőtök:
Ez az élet, s úgy sejtem mindegyikőtök
Megkóstolná – ha lehetne – a gyümölcsöt,
Az édes tilost, de felettetek őrköd’

Egy-egy buzgón féltő igaz tavi tündér...
Csak az én szívemből vajon hová tűntél (?),
S mért’ hagyod, hogy játsszon harmincon túl vélem,
Kamaszkorom legszebb nyarát mért’ most élem?

Versfolyam - S lőn...

...S lőn: a folyamok forrása kiszáradott
levonuló árja habos mocskot hagyott
Sárban vergődtek egy darabig a halak
S a mederben keménnyé lett a nedves agyag

Feleségemnek

Volt már néhány óra, valahol odaát
Mikor ketten, csak úgy egymás mellett
Csöndben hallgattuk a mindennapok dalát
S szavak nélkül tudtuk, éltük a szerelmet

Egyszer úgy fogadtuk, ne válasszon el
Ha mélység ölelne, vagy magasból a tűz
Ne jöhessen senki hozzánk oly közel
Hogy egymástól minket hangja messze űz

Én vétettem előbb, s távolodó hajód
Ősz szemembe tűnik, elment végleg tőlem
Összébb húzom itt hagyott egyetlen takaród
A hideg, mi egy könnyet préselt belőlem?

Talán igen: együtt sosem sírtunk fázva
Tudom, nem volt mindig köztünk szent a béke
S most a fészekalja megriadva várja
Mi lesz tovább vajon? Egyszer partot ér-e,

Lesz még néhány óra, valahol odaát?
Mikor ketten, csak úgy egymás mellett
Csöndben hallgatjuk majd a mindennapok dalát?
S szavak nélkül tudjuk, értjük a szerelmet?

Versfolyam - Valaha...

Valaha, szomjú medrek szájához érve
Úgy öntöttem beléjük az éltető vizet,
Hogy gátak szakadtak, s kövek tolattak félre,
És újra éltek a mélyükbe halt színek.

Mint feslő ruhák, porlepte hálók
Hulltak a folyamba százéves törzsekkel,
Akár a homokvár, s tetején a zászlók,
Amit az első áradás magával vitt el,

Büszkén vágtatva a sziken, hullám-lovon.
Élet hajtott picinyke sarjat nyomában
Ledöntve, s bemosva, mit épített egykoron
Partok karjaiba omló elcsendesült vágyam.

Mert az ár elült és nyugodt lett a folyó:
Fűcsomóit lusta habok nyalogatják-
Hiába kék az ég és a nap ragyogó
Elveszett valami, bár egymás kezét fogják

A behajló ágak, e simogató karok,
Tombol mélyük, igaz csönd van a felszínen,
Mind sóhajt a szélbe: „Vihart akarok!”,
S nem elég, ha tudják: emlékezik szívem…

Summa vitae

Fehér papíron maradt puszta verssorok…
Hallgatag az írás, s nem kiált a torok
Nem kér, és nem remél, amit mégis ígér:
Kezedben a mérce, hogy eldöntsd: mennyit ér

Kandallóba gyújtós, vagy féltett kincs a polcon
Nekem drága volt, de eladhatod olcsón
Csak a szívem adtam belé lehemen túl
Te vagy most a tanúm, nem jeltelen hullt

Porba írott álmom tán’ bensődbe rejtez
Talán megőrzöl szó, és el nem felejtesz
Csak ennyi mementóm; egy élethez kevés.
Talán. De talán nem: s ez nem lesz tévedés.

Versfolyam - Nyárnak heve...

Nyárnak heve tikkaszt, ténfereg a barom
Száraz gazt kaparja a párosujjú karom:
Nem lel csak nedvet sem, por száll fel a nyomán
Keservesen bőgve egy égi jelre vár...

Aszott csontok, amik nem nyertek kegyelmet
Éhes varjaknak még rúdként megfelelnek
Mélyen ülő szemek vizsgálják a barmot
„Nem kaptok, hiába, bárhogy is akartok..”.

Valami jelre vár és talán csak úgy érzi
A folyómeder repedt agyagkérgét nézi
Néma csend…a szél elült…aranyszín a rög
Valahol hűs habok árja hömpölyög…

Megigézve léptet a partoldalt letúrva
Felindultan reszket, forró örvényt fújva
De nincsen-nincsen víz! csak délibáb játszott..
És nincsen visszaút sem, csak megroskadó álmok

Egy...

Egy pont, amit bátortalan gyermekkezed helyez a papírra
Egy mosoly, mi önkéntelen átsuhan arcodon, mikor felemeled
Egy felszabadult sóhaj, elmarad a büntetés
Egy furdalás, mert jár azért az a büntetés
Egy szó: köszönöm -és nem kell több szó
Egy indulathang- mert olyan frissen rügyezik ma a természet és élni jó!
Egy gondolat, talán az első komoly, alapnak jó lesz
Egy könnycsepp, kristálytisztán csillog, mielőtt szomorúan lehull
Egy női test, harmatos, első, illatára elszédül a világ
Egy másik női test: jól ismert mozdulatok és örömök, kell.
Egy harmadik…. összedőlt értékítéletek, perverziók, zavar
Egy folyosó, talán valahová vezet (talán valahonnan)
Egy óra csend
Egy ágy, fehér huzattal, frissen rügyező természetillattal- élni?
Egy álom, furcsa, viaskodó, leányfejű szörnyek, üres kép, aláírás: apa
Egy ajtó, csendesen betett sarka elárulja a kegyes szándékot
Egy hazugság… mindvégig és minden, mint tükörszoba, köré zárva
Egy fájdalom, mély, nem múló, lélek-sebre hintett só
Egy újabb fájdalom, elme-égető, parazsa lüktet, terjedő folt
Egy közösség, se külön, se együtt, százfelé cipelt kereszt
Egy Holdvilágos éj, amikor úgy döntött, hogy elég.

Versfolyam - Nem bizony...

Nem bizony, nem állhat meg sohasem a folyó:
Bár, mi partjain terem, csodálni való
Új ágból ömlenek, hajtva …(várjatok!! )
A mélyben tovább sodornak vad áramlatok

A kő piheként gördül, alul súlytalan
Felül marad minden, aminek súlya van
Oly folyó ez, amely árad, noha nincs
Szívünkből foly tova, de visszatér a kincs

Mert látod? (én már igen!) a fény rajta ragyog
Előbuggyant egy csepp és hozzáadhatod
Szemed elárulta szép szíved rejtekét
Meglelheted, csak jöjj: lelked nyugvó helyét

Versfolyam - Ha erre járok...

Ha erre járok, megcsodállak;
Szép partjaid közt elmaradnak
Változnak az évszakok, s a tájak
A meder mélyül, s a madaraknak

Lába már nem kövecskéken áll
Melyek között, érként csörgedez
És gyémántként csillan a víz-kristály
Mit terelve gyermekkéz ereszt

Büszke hajók járják teherrel
Rakományuk vízvonalig ér
S a csalogány tornyukra fészkel
Fázva bújva, mikor feltámad a szél

Szétnyílik és nagy lesz, mégis szép
A parton messze házak állnak
És az ég feletted csupa-kék
Ha erre járok, megcsodállak…

Versfolyam - Van nekünk...

Van nekünk egy folyónk, immár dallal áradó
Nyugton sodor minket, mélye tiszta, látható
Jer, fürödjünk együtt, és ússz fel vissza velem
A forrás első cseppjét ízleljük meg, igen:

Lásd, mivé lesz sok egymásra lelt édes szó
Szórd kincsedet közénk, Te is, távol való
Írjuk együtt tovább, folyjon történetünk
Ne félj tőle, szép lesz, hisz ez az életünk

Versfolyam - Óh, milyen szép...

Óh, milyen szép, és a kis patak cseppenként is ragyog
Csobogjon hát tiszta vize, s én melléülve hallgatok
Oldalágak, kis erecskék, bátran fussatok bele
Ezerszínű és csillámló lelkeitek fémjele

Mind-mind egy-egy kis fénysugár a halál sötét éjjelén
Melengető bágyadt napfény a fagyban gémberedett kezén
Mely több aranynál, színezüstnél, s nem nyeli el a verem
Mert Neked szól, kinek szívén kopogtatva keresem

Azt a belőlem hiányzó elröppent kis madarat
Kinek fészkét Te ismered, s mikor hangja csalogat
Árkon-bokron át törve is szomjazva csodás dalát
Követned kell, mert Ő a kincs és nélküle értelmetlen a világ

Versfolyam - Bújjatok még

Bújjatok még, bújjatok csak
Rím-gyöngyű kristályos vizek
Erecskékbe folyva egybe
Növelve reményt, s hitet

Csacska szavak mozgatják ám,
Írd le azért, mert jó, ha tudod:
Öröm az eget ostromolni,
S szívembe elrejteni napod

versfolyam - indító

Csak az a kérdés:

Hogy legyen hát tombolva zúgó
És büszkén hegyormot ostromló
Gátakat tépő, rohanva áradó
Mégis szívedbe fészket rakó
Ez estvéli szép, s kedves üzenet?
Ha kitalálod, látod, mindent meglehet;
Örömmel nyújtom, hadd fogjam hát kezed:
Hisz ragyogva indultam én is útra
Cseppjeim föld alól napfényre bújva
Vágyva keresték lélek-cseppjeid:
Hogy csörgedezve bátran jöjj Te is
Legyünk ma sodró folyammá
Mint lámpást gyújtogató, olyanná,
Terebélyes fává, melyen vers gyümölcs terem:)...

ez volt a kezdete egy irodalmi lapon sok gyönyörű kis vers születésének, melynek a Versfolyam címet adtam - felhívás egy keringőre.