2009. október 28., szerda

Avarba fekszem

Elbarangolok a színes mezű őszbe,
Gazdátlan lépteim ködök fogják körbe,
Földdé lesznek mormolt szavaim.
Ázott, nyirkos avarba fekszem,
Szürkület szitál arcomba könnyű ólmot,
Segít felednem a titkos csókot,
S már nem tudom, kinek, miért adtam,
Vitettem céltalan csak, vagy akartam?
Álmot hord fölém az élénkülő szél,
És elborít a sok-sok halott árny-levél.


Fölfelé nőnek a lombos, bátor törzsek,
Dacolva fagyokkal, mik rájuk jőnek,
S ellepik varázzsal a hangos, nyüzsgő tájat,
Senki sem kiálthat, s nem állhat ellen.
A gyökérnél még sóhajt, él a föld,
Bár körös-körül pusztulás üvölt,
Pár kikerics bólintgat szirmos fejet,
Csak fekszem az avarban köztük, nem, nem megyek…
Szavak, röppenő pillangók, mikre rátaláltam,
Ajkamra ülnek, s kinyújtózom a halálban.


Hintál egy madárka, messze, fönn az ágon,
Utolsó dalommal mellé szállni vágyom,
Énekelni véle, mígnem dérrel belep
A szívet dermesztő hajnali kikelet.
Énekelni mégis, habár csöndbe hullik,
A világot nem hagyva dallam nélkül úgy itt,
Hogy nem pezsdül lelkemből búcsúszó,
Az engem rengető rezgésből egy utó.
Aztán mégis elhanyatlom, végre ér az érzés,
Válasz, s kérdés sincs több, csak tompuló nézés.


Szerelmem színeit szétszedik a szelek,
Csak fekszem nyugodtan, el nem megyek.
Csókol a föld, szelíden kitárul,
Méhébe fogad csöndes párul engem,
Leplével édesen von, mint asszony melege,
S lágyan dúdolgatja: szép párom szeret-e?
Szereti-e hantom, mi torkába gyűlik,
S a fények szivárványát, mi a retináról tűnik,
Eljegyzi-e magát vélem örök álmodásban,
Lészen-e nem múló feledésben társam?


És elborít a sok-sok halott árny-levél,
Álmot hord fölém az élénkülő szél,
Vitettem céltalan csak, vagy akartam?
S már nem tudom, kinek, miért adtam,
Segít felednem a titkos csókot,
Szürkület szitál arcomba könnyű ólmot,
Ázott, nyirkos avarban fekszem,
Földdé lesznek mormolt szavaim.
Gazdátlan lépteim ködök fogják körbe,
Elbarangoltam a színes mezű őszbe.
2009-10-28

2009. október 21., szerda

A halál nyitánya - Árnyak VII.


Üdvözlöm Önt, sorsomban kínnal osztozót!
Most hallgat hát, nem osztva szót bölcsen,
Mint hirdette egykor szép reményben
Künn, tágas éjre csókolt megindító szózatot,
Eltöltve, múlatva idejét az ódon erkélyen.

Kiveszem a kardot, ím, büszke jobbjából,
Csontos keze reszket? Mily nyirkos és hideg!
Köpenye lecsüng csak, vitézül nem libeg.
Mily sötét kerettel vont az arca! Szempára átható
Tekintete miért fénylik most tompa tűzben?

Hiába kergetett hát életen át vakmerően, hittel,
Félelmei közé, poros padlás-zugba mégis visszaűztem,
Hol pőrén, málló könyvből próbál merni, olvas.
Világa enyém lett, ordas, kegyetlen, kényszerű
Képzetek hányják kiégett, halál-sebzett lelkét,

Viaszfakó mása magának, mára mily szomorú emlék!
Miért küszködik hát, adja át ócska életét is,
Kár a hídról visszafordulni, miért töpreng mégis?
Hisz porhintés volt az egész, trükk, varázslat,
Jöjjön, várnak odaát ölelő sima kövek ágynak!

Tagjaim vitetnek könnyű álomban, mint szekér robog,
Késő ocsúdni, hogy: "Állj meg perc, nem akarok!",
Már hantomra virágot ejt Zsuzska gyönge két keze,
Már zene hallik, orgonaszó rendít rokont, ismerőst,
S "Nyugodjék békében" – szól a pap – "Isten legyen vele!"





2009. október 8., csütörtök

Szerelmeim, ti fák… II.

Annyi fáradt-szorgos, vaksi-hangya év után
Dolog nélkül csavarogtam Budapesten,
A hirdető oszlopokat bámulva kerestem
Kétkezi munkának való robotos állást,

Mígnem reám esteledett az arany délután,
S holt, barna levélhalmokat fúvott elém
A Ligetbe tévedt ősz, szeptember éjjelén.
A pad persze reggelre hűvös volt, s kemény.

Mint józanságba érő, szépreményű álmok,
Keresetlen mily hamar találtok arra,
Ki vágyait holnapba álmodni akarja,
Mentem céltalan tovább, helyem kutatva.

S járásom kívánva, talpam alá feküdt az út,
Ébredő zsurlók bújtak aszfaltrepedésen,
Fejem felett üdvözölve megszólalt egy kakukk,
Tétovázva, hogy fellépjek a buszra, megálltam,

De oly üde volt a Liget illata, hogy mégsem;
Visszafordultam látni, mint szalad a mókus
Fel-fel, a biztos lombozatba, fel a fűzfakérgen,
S elrebben körüle a csivogó madárkórus.

Körbe-körbeléptem, s a látványba szédülve,
Gyermekké váltam ismét, ki pázsitba ül le,
Mely már meleg, de még zölden harmatos,
Heveredni is jó, szűz, melyen nem tapos

Sáros, nyüzsgő, átláboló cipős lények hada.
Eszembe jutott akkor egy lírai ballada,
Melyet felidézve, számban ifjúkorom méze
Mind egybegyűlt, hol a való álomba szenderült.

Háborgásom nyugod’t, hallva a fülemile füttyét
Hagyom hát, hogy a bolondok egymást üssék,
Míg békén az égboltozatot szemlélgetem,
A holnapnak intek, hogy várjon, a máé a szerelem!

2009-10-08