Gazdátlan lépteim ködök fogják körbe,
Földdé lesznek mormolt szavaim.
Ázott, nyirkos avarba fekszem,
Szürkület szitál arcomba könnyű ólmot,
Segít felednem a titkos csókot,
S már nem tudom, kinek, miért adtam,
Vitettem céltalan csak, vagy akartam?
Álmot hord fölém az élénkülő szél,
És elborít a sok-sok halott árny-levél.
Fölfelé nőnek a lombos, bátor törzsek,
Dacolva fagyokkal, mik rájuk jőnek,
S ellepik varázzsal a hangos, nyüzsgő tájat,
Senki sem kiálthat, s nem állhat ellen.
A gyökérnél még sóhajt, él a föld,
Bár körös-körül pusztulás üvölt,
Pár kikerics bólintgat szirmos fejet,
Csak fekszem az avarban köztük, nem, nem megyek…
Szavak, röppenő pillangók, mikre rátaláltam,
Ajkamra ülnek, s kinyújtózom a halálban.
Hintál egy madárka, messze, fönn az ágon,
Utolsó dalommal mellé szállni vágyom,
Énekelni véle, mígnem dérrel belep
A szívet dermesztő hajnali kikelet.
Énekelni mégis, habár csöndbe hullik,
A világot nem hagyva dallam nélkül úgy itt,
Hogy nem pezsdül lelkemből búcsúszó,
Az engem rengető rezgésből egy utó.
Aztán mégis elhanyatlom, végre ér az érzés,
Válasz, s kérdés sincs több, csak tompuló nézés.
Szerelmem színeit szétszedik a szelek,
Csak fekszem nyugodtan, el nem megyek.
Csókol a föld, szelíden kitárul,
Méhébe fogad csöndes párul engem,
Leplével édesen von, mint asszony melege,
S lágyan dúdolgatja: szép párom szeret-e?
Szereti-e hantom, mi torkába gyűlik,
S a fények szivárványát, mi a retináról tűnik,
Eljegyzi-e magát vélem örök álmodásban,
Lészen-e nem múló feledésben társam?
És elborít a sok-sok halott árny-levél,
Álmot hord fölém az élénkülő szél,
Vitettem céltalan csak, vagy akartam?
S már nem tudom, kinek, miért adtam,
Segít felednem a titkos csókot,
Szürkület szitál arcomba könnyű ólmot,
Ázott, nyirkos avarban fekszem,
Földdé lesznek mormolt szavaim.
Gazdátlan lépteim ködök fogják körbe,
Elbarangoltam a színes mezű őszbe.
2009-10-28
