A szépség maga

Időtlen tükör vagy;
a szépség maga,
nem titkos fogalom,
s nem csak geometria:
évezredek nyíló
halvány ónpillái,

szemed ívgörbéjén
akaratlan futó
borzongva vágyott
édes gyönyörűség,
színes pillangó, mit
nem láthatott bárki.

Trillázó lépted győzve
a téren át szökell,
csak nekem
villanó mosolyod
gyöngyként szétszórva
a mindenségbe el.

Ismeretlen szabály,
közös gyökünk,
a kétszer egy
mégis eggyé forr
és egyet többé a sors
kétfelé nem terel

Próbálom lejegyezni
csendülő harmóniád.
Hajló érclapra hulló
parány ezüstgolyók
piciny cinekként ütő
ős dallama vagy.

Metszett kristályvázában
talált harangvirág
finom ornamentikája
kecses nyakad,
úgy gyöngít el kiszámítva,
hogy véletlen marad.

Újra nekifutnék
képleted kitalálni,
de üde varázsod
magadba bolondít,
s tavaszt fest tekinteted.
Mint szűz szirének,

tiszta maradsz,
fehér kövecskék közt
futó apró patak.
Áttetsző medredbe nézek
megérinteném az
apró kövecskéket,

ám elfutsz mégis…,
tükröd mások kérik,
itt marad lelked illata,
úgy emlékszem majd rád,
csillagok szülötte voltál,
a szépség maga..

Láthatatlanul

Én vagyok.
Vagyok a minden: oltárnak, szemfedőnek,
arcodra szóródó ezer izzó sugárnak,
boldog szülőanyja ébredő mosolyodnak,

remegő tenger, mely szemed éji tükrén
titokzatosan ragyog, s ajkadra
szerelmes dallamot igéz.

Vagyok a tánc,
ritmusok lázas, dobbanó heve,
a hajított ruhákért, meztelen testeken
lehunyt szemmel illatot kereső,

vörösen-kéken felvillanó lámpák
extázisában hajad suhanásába feledkező
vágyódó pillantás…

Én vagyok Teneked,
csak nem tudod, s ellibbensz előttem,
nem látsz, s nem vagyok ott, hogy elhiggy,
hiányzom belőled nagyon!

És futok utánad, üldözlek tereken át,
láthatatlan lényem hajszol érted,
a te kedves, láthatatlan lényedért.

Én vagyok!
Itt vagyok! Kiáltom, néma börtönömben,
de nem hallod, mert nem hallhatod;
hárfa vagy nekem, min nem játszhatok.

Hangodért megvesztem egyszer,
s azóta csönded kutatva ott csüggök
szavakkal talányosan játszó ajkadon.

Én vagyok a mező,
s min nyáridőben heverni jó nagyon,
a fák madársereggel, s picit kápráztató nap,
s mindaz lennék, mit szeretsz vakon,

vize szomjadnak, öböl, s kikötő, hogy hazaérj,
csodaszép liget, hol királynő lehetsz,
s friss rózsa, mit neked egy deli legény metsz

Vagyok és maradok
Neked, talán álom egy pillanatra –
vagy véletlen szó, mit belefűz szavadba,
szép idézet- mit nem látsz, valahol felírva.

Elhanyatló őszöm egyre több levelet terem,
körforgás ez, meg nem szűnő ábránd,
örök tegnapot rejtő emléktelen jelen.

Versfolyam - új III.

Titokzatos tükre opál-zöld és nyugodt
Alig fodrozzák csak finom áramlatok
Gesztenyesor között halad most csöndesen
Nem hallik a partig csobbanása sem

Pedig déli hőben vágyják enyhét sokan
Vonat ablakából nézve, amint rohan
A fülledt párán ringó, izzó kocsiszekrény
Izzadt gallér alatt legalább egy emlék:

Hűsítő illata és sodra észbe jut
Áthalad zsibongva, elborítva fut
Vízpermetet álmod’ égő utastérre
Elmerül zsibbadva mederfenék mélyre

Csapkod, szántva kaszál, taréjt locsol körbe
Begázol derékig a folyásra dőlve
Kurjongatva fröcsköl szerteszéjjel vizet
S felfekvén hátára lebegve elvitet

Majd felkél, nagy elhatározással
Szembeúszik próbál küzdeni az árral
Habot szelve prüszköl, tapodtat sem mozdul
Bömböl, nem is tudja, messze harang kondul

De a folyó tükre opál-zöld és nyugodt
Alig fodrozzák csak finom áramlatok
Gesztenyesor között halad most csöndesen
Nem hallik a partig csobbanása sem

Didergő lélek

Didergő lélek hív téged, langy napsütés
A fagyos föld bezárta sok pajkos sugarad
Meztelen ajkakon csak lehelet maradt
Kipattintva jövendő álmoknak rügyét

Bundás, fehér nyuszik…, hogy fáznak lábaik!
Riadt gombszemükben a félelem táncol-
Láthatatlan lenni, takarva egy fától-
Túlélni a telet, ennyik csak vágyaik…

Áll a vérfarkas is, áldozatát várva
Résnyi, szűk szemében tompa a gyűlölet
Érzi az illatot, de nyomot nem követ
Orr-likán csak lassan gőzölög a pára

Megdermedve időz, mozdulni nem tud, s mer
A lélek tükör-fénye cikázik a jégen
Sarkcsillagra néz fel révült reménységben…
Bújj el kicsiny, pelyhes, szelíd élet, bújj el!

Ha majd megérkezel

Ha majd megérkezel, fáradt örömmel
Szerelmem nyugodt folyóként önt el
Lehajtod a világra égő szemhéjadat
Helyettem simítva sóhajtva a hajad

Jázmin illat bódul elzsibbadt fejedre
Nehéz álom húzza kezed, elbillentve
Semmibe hullanak a pergő könyv-lapok
Csak a betűk szállnak, rajzolva holnapot

Akkor, mint port, álmot hintek Reád csendben
Megnyitok egy ajtót pihenő szívedben
Besurranok rajta, mint vágyott királyfi
Óh édes asszonyom, nem kell tovább várni