Most elhagylak, helyem, most innen elindulok,
S maradtok, házak, álmok, mikbe beleszőttem életem.
Szabad a lábam, mégis szárnyamra rászorult a hurok,
És nem bírok moccanni, nézd, mivé lettem!
De menni kell, hiába ragaszt szék, s asztal maraszt,
Bontja révbe ért nyugalmam virágos varázsát,
S bezárja verses ifjúságom delébe ért tavaszt:
Az ajtó előtt szigorú bárdos Kerub áll őrstrázsát.
Végre ért a hosszú-hosszú éjjel- és nappalok sora,
Ahogy mély kútba tekintve, az elsőre visszakémlel.
Elmulasztani oly sok tennivalóm voltam ostoba,
Hagytam időm peregni, szertelen, dús szenvedéllyel.
Most mégis elhagylak, hűtlen, néma szeretőm,
S nem is kiáltasz utánam, hogy hová mégy, kedvesem?
Az ablakba, mikor reggel besugároz a Nap kelőn,
Majd az üres szoba-méh sóhajt vágyón, szerelmesen.
