Csak az éjek vonulnak egyre…

Csak az éjek vonulnak egyre,
minden új nap újra tőlük tanul,
csak az emlékeimet temetve
rovom köreim, álmatlanul...

Fáradt vagyok-e? ... Fáradt.
Tudom, mit a tegnap már tudott,
a szikes partot nézem, mire kiáradt
felfedve zsombékos, kies zugot.

Régi folyóm medre aszott, száraz,
másfelé tért el kishallal játszani,
rágondolnék, de a gondolat is fáraszt,
leányt, álmot, mind otthagytam, ami

szerelmes partjára vonzott egykor.
S jobb lett-e tőle? Ma már nem tudom.
A szerelem íze részegítő meggybor,
s vége oly, mint szívbe mártó szurony.

De a napok szürkék, és hasztalan telnek,
nem jobb-e mégis egy óra álmodás?
Ha feltámadnak az elmúlt szerelmek,
önkéntelen hat rám a pillangó-hatás!

Megállok most, hátha! Átmosna az idő...,
fülelni dalos, billegő madárkát,
amint táncolva az ág végére kijő,
csalva - bontogatva feled`t szavak szárnyát.

Imhol, itt e kedves régi halott,
s az az elmúlt sincsen olyan messze!
Őrlángként ég csókja, mit utoljára adott,
kezünk szövedékét végleg eleresztve

Imhol, ismét szemközt a letűnt pillanat!
Áttetsző selyemként siklik árnyék teste,
de elmúlik, mint reppennek madarak,
szürke nappal lesz és megint fekete este...

Csak az éjek, óh, az éjek vonulnak egyre!
Tegnapom rendetlen gazos kertté vadul,
csak az emlékeimet idézve, s temetve
rovom köreim tovább, álmatlanul...

Tintacsepp

Lassanként eloldja zöld színét a tenger,

s szerelmes lesz belé a kék árnyalat,
Nap hevét szomjúzva tűri el az ember;
a musttá mezgerélt tőke holt vágyat ad.

S lehunyja pilláit édes kábulatban,
dunna alatt alszik az októberi rét,
megreszket a kismadár-kedves alattam,
s feledni nem lehet többé szeme színét.

Hittel műveltem meg bőtermő szőlődet,
amit adtál te Föld, az már mind az enyém,
s amit kértem csak sóvárogva tőled,
emlékké nemesült az, csöndes örök remény.

Játszani hívtál, de én nem-játszani jöttem,
mert tarlóig égetett perzselő tegnapod,
mára múlt jövendő-várás van mögöttem,
köszöntésem sután, elfúlva hallhatod.

Megtalált az idő, ez a játszi, kóbor,
ismét szüret járja, s hiányzol nagyon,
ízed a testesült érett tüzű óbor,
s részegülni vágyom gyönge válladon.

Minden szavad olyan, tintacsepp a tóban,
körözve merül el megfestve mélyvizem,
illúziót ringat a keserű valóban,
meg sem történt álom és mégis elhiszem.

Lassanként eloldja zöld színét a tenger,
s szerelmes lesz belé a kék árnyalat,
Nap hevét szomjúzva tűri el az ember;
a musttá mezgerélt tőke holt vágyat ad.

Elveszett tegnap

Hol álomba bódultan lóg csak falon,
hol fájdítani hív egy éber hajnalon,
hol a réten tünékeny árnyék-varázslat,
hol meg oly valós, mint érintettem hátad…

Elpatakzott régen az a könny,
homokként szitálva rá szürke közönyt,
hengerítve fölé nehéz éveket…
súgni se súgtam, mikor tehettem volna: ég veled!

Emlékeink kísérnek, érezned kell, tudod:
hisz lépteink nyoma őrzi a kis zugot,
hol szerelmünk megelégült pillanatra,
úgy maradt ajkam ajkadra tapadva,

s a lángcsóvák szálltak a szemed-színű égre,
tükrében a remény boldog révbe érve,
oly sok őszinte-csacska szóra ragadott,
hogy hogy is feledhetném el a napot…?

Ma is hévségében idézem fel arcod:
ma is átjár, bizsergve ejt karcot
bordám alatt, a halottnak hitt húson,
őrülten támad fel, majd roskad magába, búsong...,

hol olyan, mint réten tünékeny árnyék-varázslat,
hol meg oly valós, mint érintettem hátad…
hol fájdítani hív egy éber hajnalon,
Hol meg álomba bódultan lóg csak falon…

F. világa V. kötet 49/2 rész - a holnap előtt

 Most már lassabban telik, már nem napok, inkább hónapok kérdése a szó. de ismét eltelt ez az idő, mely múlásával unszolva tollat ragaszt mélázó ujjaim közé és a füzetlap sarkával babráló kezem mozgásra készteti.

Nem szűnök meg emlékezni, és életben tartani, ami fontos volt. Bár elragadta tőlem önnön bolondságom és a helyzet-tragikomikumok sorsszerűsége az összes fennkölt pillanatot azokkal együtt, kik által ezek részese lehettem: ismeretlen jó tanácsos kocsmai hölgyismerősömet, Z.-t, B.-t és nővérét, C.-t, és Eleonórát, és ha igazságos akarok lenni, a környéki, sorsom iránt érdeklődést tanúsító szemeteskukás, ill. parkőr bácsi, vagy a böllérarcú kocsmáros és a csapos lány is ide tartozik. Általuk lettem az, aki, és nélkülük ismét olyan senki lennék, mint aki azelőtt voltam.

Környezetfüggőségem – ebben a kontextusban nem éppen pozitív tulajdonságom - folyton egy adott szerep eljátszására kárhoztat: annak a lúzer-baleknek az életét másolom, aki pont olyan szerencsétlen, mint én, és aki annyira hasonló hozzám, hogy kétség nélkül én vagyok.

Ám az emberi kapcsolatok hálója - a magam rossz példája ellenére - mégis fogódzó a létezésben, kimeríthetetlen energiaforrás és fölös energiáink levezetésének megadatott tere. Amikor hullanál, elkap, amikor repülnél, feldob. Nincs ember önmagában és nincs társadalom, mint függetlenedett fogalom. Társadalmi ember létezik, akit megszült az anyaméh, és akit felnevel a társadalom. Nem működik ez másképp és nem hiszem, hogy büntetlenül megtagadhatná ezt a kapcsolatot bárki. Egyre jobban sikerült interaktív másolatok és társadalmi tudásunk tükörképei vagyunk plusz egy kis egyéni csipetnyi só, fűszer, egy picit a megszabottat attól eltérő irányba lendítő tű, miniatűr változásgenerátor…

Mondhatnám, hogy ráéreztem egy pillanatra az élet mibenlétére, elkapott, tudjátok az a hangulat, amikor látni véled a helyes irányt és mellé olyan örömteli biztos nyugalom társul, hogy elhiszem, örökre így is marad. Aztán fél perc múlva elillan az egész…

Áh, csapnivaló ez a bor, képtelen perceknél tovább a mámorban tartani. Igaz berúgni könnyen berúg tőle az ember, de a hozadék, a haszon, melyért jobb szónokok az éjszakájukat is eladják inkább az ördögnek, a tiszta mérleg ezúttal éppen kiegyenlítette a befektetett energiát, melyért cserébe inkább többletet vártam volna.

Biztonság…, mint kristálypoharában az üvegfalat lassan öblögető arany párlat, mely nem ömlik túl a peremen, csak kőröz szépen a tompuló figyelem mélázó tükrében; ennek a biztonságnak a hamis ringása ítélte halálra az ihletet, valamint a tetterős szándékot, ami máskor a kreatív energiákat mozgósítva nemes és fennkölt célok irányába indított.

És mi maradt ebből? Már a biztonság sem érdekel. Enervált, élőhalott státuszú emberkonzerv lettem, melyet talán az eljövendő századok valami éhes gyermeke –mert nem talál más táplálékot – megkóstol, s lehet undorodva ki is köp.

Végül is mi értelme, hogy begubózom ebbe se ki, se be, se előre, se hátra, „biztonságos”nak bélyegzett semmittevésbe? Életem szereplői nem érdemlik meg, hogy így elbánjak velük, de akik keresztbe tettek, ők sem úszhatják meg ennyivel.

Az emlékezés tehát az egyetlen olyan cselekmény, mely aktívan összeköt a múlttal, de a mai nap formálja meg az eljövendő holnapok majdan emlékezésre méltó napjait, ezért nem szabad pusztán hátrafelé néznem.

Kinyitottam tehát az ablakot, és lehunytam a szemem pillanatra, hogy beáramoljon az utca, az élet, és a ropogósra sült, de azért friss nyáresti levegő.

F. világa V. kötet: 49/1 rész,- a holnap előtt

Mondták, nincs sok időm, gondoltam, nem kezdek bele nagymonológba vagy hosszabb regénybe, mert hisz ki tudja…?

Olyan hirtelen elvirágzik az életfa rózsája is, vagy a meggy…kinek a költőibb kép, kinek kertészeti festi alá jobban ezt az egyszeri, ám de múlandó csodát.

Mégis időnként meg kell szólalni, ha másért nem, hogy el ne feledjük, még vagyunk, még az út hengeredik talpunk alá, és nem a mi elszáradt homok porunk képez mások számára leküzdendő utat. Szólni azokért, akik emlékét betemetni igyekszik az idő, és pusztán az igénytől hajtva bölcselkedni a tér dimenziói között. De szólni elsősorban a múlhatatlan szerelemért és az érzésekért, melyek egész váratlanul is feldúlhatnak, és élethosszig elkísérnek, felismerhető nyomokat, sebeket, tündöklő iránypontokat hagyva…

A Duna-part csendes ilyenkor és a pára ködként gomolyog a kikötött hajók felé, séta közben megállva itt különös érzés tölt el. Már az is jutalom, ha nem kell rohanni, hanem megpihenhet a tekintet a túlpartról víz színén megtörő fényjátékok milliárdnyi kagyló alakra szabdalt tükörképén, mert ilyenkor elgondolkodhat a múltba révedő elme, keringőre kérheti bábként elsodródott életszereplőit, számba veheti az idővel gyűlő halottait.

Kedvesem, igazán szerettem, a felhőtlen szabadsága hevében tett meggondolatlan lépése, (irántam való szereleme miatti?) apróbb felelőtlensége következtében elveszítettem; máig gyötör az önvád. Miért nem szerettem kevésbé? Úgy, ahogy tízen-évek után lecsillapodva már éldegélnek csupán egymás mellett, az érzelmi viharokban elfáradt házaspárok, kiknek szerelmi láza ellobbanva átadta a helyét a nemes, sírig tartó szerető hűségnek, a befejezésre váró közös jövő megvalósításának.

Vagy miért nem szerettem jobban? Észrevéve a legapróbb jeleket, médiumként ráhangolódva – és visszatartani akkor, amikor az a bizonyos belső hang megsúgja?

Talán, mert éppen úgy szerettem, ahogyan másképp nem lehet: féltve, de elengedve, lángolva és őrülten, és nem finomkodón méricskélve minden másodpercét.

És akik így élnek, azoknak az élete a kívülállók szemében egy intenzív tűzijátékéhoz hasonlóan játszódik le, nem az asztalra tett lebbenő lángú mécsessel siratják a múlt ünnepnapot.

De ami tanulság és szomorú valóság lett: megtörtént. Kedvesemet elgázolta az a vétlen sofőr, akit – bár szabadon távozhatott a helyszínről, velem együtt börtönözte be lélekkamrájába az elveszített élet miatti lelkiismeret-furdalás.

Az élet olyan…– ma már kimondani félem, hogy igazságtalan, végiggondolni meg nem merem, amit a szabadságának lehetősége kínál – most már úgy mondom: bonyolult és inkább csak álmodozom róla.

Mások meg cinkosan kacsintva mondják: ugyan már! Gyere, ugorjunk fejest bele! Mi bajunk lehet? Egyszer élünk…közhelyek, igen, aztán sajnos őket kell kivágni a roncsok közül. Vagy a nagy magabiztosság elhiteti velük, hogy az istenek a jó cimboráik, ember ebből kifolyólag a sors mit árthat nekik? Aztán a börtön helyett inkább a toronyugrást választják, amikor eljő a számadás és kétségbeesés órája.

Ez egy rosszindulatú szkepticizmus, hiába mondod nekem, én már előbb tudtam. Megment viszont néhány veszélyes lépéstől, mégis bezár a tétova döntésképtelenség sötét szobájába. S ez a szoba aztán végtelen falakat növesztve megfog, ajtaját félelmek falazzák be, ablakára rács kerül.

De vajon biztonságos-e az így beprogramozott világ, melynek megvan a maga kis szabályrendszere: két lépés jobbra, ott a hűtő, előre, nagyszoba, televízió, oldalra: hálószoba, reggel munkahely, este hazaérkezés, esetleg előtte bolt.

Számot vetettem, mint már oly sokszor: felelőtlenül és szabályt szegve rohanni a valahonnanból a valahova épp oly esztelen, mint a semmi kényelmes ölén várakozni a ki tudja mire.

Talán ez utóbbi kevesebb energiát emészt fel, szimpatikusabb az elkényelmesedett testi léleknek, mégse mondja nekem bárki, hogy ez a követendő!

Igen, elfáradtam önmagam generálta hiábavalóságaimban. Nem vonz a jövő, és érdektelen a jelen. Akik inspirálhatnák életemet, nincsenek itt. Egyedül a múlt táplál némi mannával, hogy ostoba módon ismét ne induljak neki a Szabadság-híd egy útra szóló közönségprojektjének.

Kis lélegzetvétel a holnap előtt – mielőtt ismét megvirrad, és ki tudja: reménytelenségbe taszít-e, vagy megvigasztal, ami majd akkor vár…

Picurka-versek XVII. -- Picurka 12

Még egyszer – utolszor visszatérek,
ahogy rohamoznak az emlékek,
hiszen lassan kamasszá cseperedsz,
s hiányod nem múló telet metsz
gyérülő üstököm ráncai közé.

Tizenkét éve, hogy magunkba temettünk,
s csupán mi előás, a fájdalom bennünk;
nem lettél kis csirkefogó, hancúrozni való
szaladásod elnyelte sötét, halálízű tó,
de sárga kis cipőid mai napig őrzöm.

Mint rossz szülő, hogy is szólongathatnálak?
Még vigyázni sem tudtam rád, s anyádat
vigasztalan hagynom keserű muszáj-
csókolni való mandulaszín csöpp kis száj,
a tiéd - csak epedve vágyott emlék maradt!

Forgóval kezedbe, lilás pántlikás szőke fruska,
vagy maszatos, labdát kergető fiúcska,
látod, eldöntenünk ezt sem sikerült nélküled,
s hogy pillantásod-e anyádé, vagy cimpás füled
lenne enyém, ha ránk néztél volna hosszan.

Játssz hát gyermekem, van már bőven időd,
járjuk mi is utunk, mit a sors ránk kitölt,
de még egyszer – utolszor visszatérek,
ahogy rohamoznak az emlékek,
magamhoz ölellek szorosan, s elbúcsúzom…

Koszorú a kereszt mellé

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
még egy hosszú álom előtt állok,
testem üres szobában szendereg.

Kertem volt, hol tök és kukorica nőtt,
s szilvát barackkal ingujjra gyűrve
lekvárnak szedtem délután,

s aranyszín csibék futottak onnan előmbe,
ha maggal kínálta őket vén kezem,
- legyintett az asszony, hagyd már, Bélukám! -

Vad szelek söprik most üvöltve,
terméketlen, árva lett a föld,
az ágon függ egy megfagyott körte:
kétszázhatvan halott négyszögöl.

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
árok partjáról szedek virágot
a lánynak, ki az útról visszainteget.

Kamrám volt, mondom, gazdagon,
és kis szerszámos műhelyem,
hol mindenféle dolog egyszer megjavult,

és a nyári konyha árnyas betonplaccán
hideg sört ízlelve lassan
a délután hamar estébe múlt…

Műveletlen, sivár, néptelen az udvar,
kutyám megveszve, gazdátlan vonít,
elhajítva vár a kiszakított futball,
s az enyészet borzalma mindent beborít…

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
holnap nem fog szívem fájni,
mert virradatra végleg elmegyek.

Fullextrán hozzászólások:

Hozzászóló: fényesi
(Ideje: 01-28-2017 @ 10:58 am)
Comment: Főhajtásom! Üdv. fTJ

Hozzászóló: a_leb
(Ideje: 01-29-2017 @ 09:17 pm)
Comment: Megfogott, minden elemében, képében, kontrasztjaiban egyaránt mély erejű vers. A formai váltások, az ismétlő sorok, az ezekre épülő finoman, de határozottan vezetett változtatások ereje a vers történetéhez remek dramaturgiát adtak, szépen épült (szorított gyomron). Élmény volt olvasni. aLéb