Egy esőcsepp élete I.

Nem tudta, mikor lett, miért került a térbe,
Végtelenben játszott, míg szólították végre.
Aztán húzni kezdte egyre, mint egy súlyos kő
Távol hazájától az ismeretlen erő.

Kikkel együtt indult, más utakra tértek,
Eszébe jutottak az elmúlt gyermekévek.
Hol vagy foszló ágyam, hol játszó társaim,
Csiklandozó napfény, csillag barátaim?

Egyedül zuhant immár a sötét föld fele
S ahogy fogyott – fogyott percnyi élete,
Vívódott, hogy a Felhő gondol-e majd vele
Átfújt szívén az elmúlás hideg szele.

Míg Az esőt szitált, s a függönyt engedé
Felnézett utoljára az elhagyott ég felé,
Könnycseppje harmatot sírt a porba,
Nem látta más, csak egy kis gomba.

Este volt - Árnyak I.

Nem vagy Te sem jobb, te tollforgató dalnok
Ha a füledbe ordítok, azt csak meghallod?
Mi végre fetrengsz itt az összevérzett versben?
Féregként terem a rím az üszkös sebedben!

Vágyom fel hozzátok ó szép liliomok
Rothadó takaró foszlányain rózsaszín
Körömvirágok távolodó emlékei és homok
Róluk már nem tudhatok, de hallom Zsuzska sír…

Kelj fel, na, cimbora, ez csak egy tréfa volt
Nem értem, miért nem érted a humort
Hideg az este, s az utcakő nem paplan
Riasztó látványod, ahogy így mozdulatlan…

Elmúlt már a perc, nem fáj, ó ne hidd
De rabul ejtett e hely szomorú varázsa
Eszembe juttatja olykor a múlt árnyait
S hogy így kihunyt az élet, omló földbe ásva…

Uram segíts,… nem! Ez nem lehet, hiszen…
Egy perce még… érzem még meleg … elviszem
Ne… az orvost később, előbb a szívét hamar
Széthasadó inge alatt a látvány elevenbe mar

Reménytelen, halott vágyak újra útra kelnek
Meglelni a helyet, hol végre felejt’nek
Visszatart még Zsuzska arca, ó, hogy ragyog!
Tetememre hulló lelkem tehetetlen zokog…