A szobában megállt az idő. A karos hintaszék lakója rejtelmes mosollyal ajkán révedt maga elé. A kötésben a szemek automatikusan szaladtak jobbra balra, ahogy készült a végtelen sál.
Az ódivatú led tévé sarkait szőttes védte, középen pedig egy kis terítő háromszöge lógott be a műsor közepébe, ám ez valahogy nem volt zavaró. A távirányító kötött kis tokban pihent, csak azoknál a gomboknál szabadon hagyva a nyílást, melyek amúgy is szükségesek voltak.
Maga a szoba berendezése zsúfolt benyomást keltett, mintha a nyolcvanas évek óta összegyűlt minden haszontalan dolgot ide akartak volna elhelyezni. A mami kontyba rakott hajzata magas toronyként szinte a mennyezetet pókhálózta, miközben halkan, jó kedéllyel dudorászott, meg-megismételve a dallamot, cseppet sem zavartatva magát:
Hej, hej, kis vitéz,
szemed hova néz?
Tavat, kis házat,
jól fialó,
bankszámlákat,
kinézted magadnak,
abban is vitézek laknak.
Sok fák, ország, jobbágy,
jaj, már mind tiéd,
tüntiznek a semmikék.
s te neveted őket.
Jaj, te kis fényhozó,
energiahordozó,
senki másé a szó.
Jaj, azt az egyet, jaj...
nem kellett volna,
s végül meglett a baj...,
hej, hej, kis vitéz,
nem minden a pénz,
s voltak, okos emberek
Jaj, az üst már testmeleg…
A tévé fölött fekete keretben a falon egy félprofilos őszes férfi kép lógott, büszke mosolya és öltönye vezetőféleségre utalt, bár tokás volt és az eléggé kibuggyant a gallér fölé, még így is átjött némi utánozhatatlan sárm, mely a felkapaszkodott, tanult bunkókat jellemzi, akitől az ember ösztönösen igyekszik távol tartani magát, s aki mégis „meg tudja dumálni” a közönségét.
Egyik kislányunokája szaladt be hirtelen és csak úgy az ölébe pottyant. Szavai, mint patakok, hangja a gyöngysor csillogó esése, kacaja csendülő aranypénz. Mint a vízfolyás, megállíthatatlanul csacsogott, kérdés nélkül és olyan jól esett hallgatni. Mami szinte beleszédült.
– Ohó, kisasszony, most én jövök - szakította egyszerre csak félbe. Kincsem, Violám, hát tudod, mi ez itt a kezemben?
– Persze mami ez egy sál és már úgy várom, hogy elkészüljön, mert nekem kötöd, ugye?
– Kis csillagom, előtted nincsen titok. Meséljek?
– Jaj de jó, mesélj, mami, úgy szeretem a meséket! - tapsikolt a kislány - és ez miről szól?
Egy kis vitézről, aki lepottyant a lóról.
óÓÓ! - borzadt el látványosan a kislány - szegééény!
– Ne sajnáld olyan nagyon. Ez a vitéz az elmúlt században született, ahogy sokunk, akik még élnek. Akkoriban a vitézek nemcsak úgy forgolódtak, hogy az erejüket megmérjék, netán a szívük hölgyének kegyét keressék, akár értük meg is vívjanak, hanem egyszerűen győzni akartak. Hogy végül egy vitéz maradjon csak, akié minden lesz. Tudod, kincsem, nekem akkoriban sem volt kardom, nem volt gépfegyverem, se tankom, nem is lettem volna jó vitéz. És ez a vitézség kezdett egyre terhesebb lenni úgy mindenkinek.
– Jajj, mami - kacagott a kislány -, hogyhogy terhes? Babát akart szülni az a vitéz?
Látszott, hogy nem érti, de a mamit ez nem zavarta. Mintha megelevenedne előtte a múltnak az a nagyon is sötét és fájó darabja, szinte álomban, révületben folytatta. Ez első mondatot szinte magában mormolva:
– Óh, nem, nem akart ez szülni, s azt mondom, inkább vetélt volna el az anyja, mikor várta.. Sok baj volt ezzel a vitézzel. Kevés barátja mind vele együtt harcolt azok ellen, akiket őrá bízott ott fönn az Isten.
A kislány megszeppenve hallgatott, mert az Isten említése valamiféle áhítattal töltötte el.
– És leginkább az volt a baj vele, hogy nem mondott igazat. Fájt az eltitkolás, majd utána még jobban fájt, hogy megpróbált mindent elvenni és odaadni a barátainak.
Erre már a kislány is dacosan felháborodva elé szökkent és csípőre tett kézzel, mérgesen kiabálta:
– A csúnya vitéz bácsi!
A mami azonban mosolygott, ugyanazzal a rejtélyes mosollyal, mint amikor dúdolgatott:
– De mi túljártunk az eszén! Tudod, kincsem, akkoriban még volt pénz és számlákra kellett befizetni, sőt lehetett levelet írni, mert voltak ügyintézők..., nem úgy mint manapság, amikor elveszed amire szükséged van, mert szabad és mert tudod, hogy nem kell több annál, mert mindig van. Gondolom, nem hallottal arról a szóról, hogy „lopás”?
– Miről, mami?
– Á, mindegy, ezt csinálták a vitézek, amikor úgy gondolták, hogy kell nekik az a valami, amit önként nem akartak nekik odaadni.
– Furcsákat beszélsz, mami - a kislányon látszott, hogy kezdi unni, mert hiányoztak a meséből a mesebeli történések.
– Szoktad nézni a kacsameséket? - kérdezte mami
– Perszeee, az a kedvencem…- ujjongott a kislány
– Akkor fordítsuk meg a játékot: elmeséled nekem az „első kiskacsa hadműveletet”? Ez a legelső mese, amit minden héten adnak a falra vetítős tévében.
A kislány szeme felcsillant, élvezte, hogy átveheti a mesélő szerepét.
– Az úúúgy volt, hogy leszállt a földre egy csúnya űrhajó, aminek az volt az oldalára írva, hogy „Nagy Ellenség Romboló”, amikor kinyílt az ajtaja, borzasztó csúnya lények vágtattak ki rajta, akik vitézeknek hívatták magukat. Mindenféle dolgot összeszedtek az emberektől, akik sírtak, mert az az övék volt. Később, hogy barátságosabbnak látszódjanak, ezek az izék felvették az emberek alakját és beültek hivatalokba. Mindenfélét mondtak, hogy mikért kell odaadniuk az embereknek őnekik a pénzt, amiből ők újabb űrhajókat csinálhatnak. Azt mondták, a fővezérük találta ki ezt, hogy az embereknek jobb legyen. De nem lett jobb, már a ruhájuk is elpiszkolódott, elszakadt, és nem volt mit enniük. elfogyott a lámpából a fény, a csapból nem folyt víz, és a lakásokban hideg maradt télen. Mert nem tudtak elég sok pénzt odaadni a fővezérnek. A fővezér erre nevetve annyit mondott, hogy keressenek többet. Az viszont nem volt könnyű. Végül kétségbeesett anyukák kitalálták, hogyan szabadulhatnak meg tőlük. Levelet írtak a hivataloknak, a fizetni valókra halasztó hatályú kérelmet benyújtva, és a levelek jobb felső sarkába pelyhes kiskacsákat rajzoltak kisgyerekek. A hivatalok sok ilyen levelet kaptak, és elkezdték vizsgálni, hogy amiket az emberek írtak, valóban úgy van-e. Végül annyi levelet kaptak, hogy nem bírtak rájuk válaszolni. Az emberek pedig nem fizettek addig, míg a levélben leírt dolgokat ki nem vizsgálták. Persze a hivatalok időnként válaszoltak, de erre újabb, most már két kiskacsát ábrázoló válaszlevelet küldtek vissza a harcos édesanyák. Végül olyan kevés pénz érkezett és olyan sok levél, hogy a vitézek kénytelenek voltak beszállni az űrhajójukba és elrepülni a Pi-Cha nevű bolygóra. De előtte a fővezért megfogták. Az emberektől beszedett pénzét fémpénzre váltották, azt megolvasztották, amit egy forró üstbe öntöttek, őt magát pedig beleültették. ... és a kiskacsák így végül győztek - a kislány tapsikolt az előadása végén.
– Hát ez igazán csodálatos volt - éljenzett mami - és azt tudod-e ki volt ez a fővezér?
Neeem, mami, - és már kéreckedett is le az ülő hölgy öléből - mehetek játszani? - és meg sem várva, a választ, elszaladt.
És míg a mami felnézett a fali gyászkeretes vitézre, még egyszer elmosolyodott, mintha az unokájához beszélne, magában befejezte a mesét:
„bizony, győztünk,… és azt tudod, hogy ki küldte azt az első kiskacsát?'”
1 megjegyzés:
... ki küldte? :)
Megjegyzés küldése