Történt valami

Szavakba szőtt álomszép ködök,
selyemszín fátylak, s lenge kék
folyamként lágyan hömpölyög

Mi néked őszbe játszó sejtelem
szabad ég alatt lepkék szerte-szét
fagyra váró idő haldokló-nekem

Még kerteket jár, bujdokol a Nap
még nyarat játszik bohón feledve,
hogy egyszer ereje végleg télbe fagy

De télnek ím, ha zordan is, jőni kell
viharral, vagy jéggel mindent eltemetve
gyönyörűbb tavaszba életet lehell

Mindez -mondád- míly pompás valami
selyemszín fátylak, s lenge kék a lét,
míly igaz:…."szavakkal vétek mondani"

2019 10.24

Elnézést, hogy mint már oly sokszor - ruhaként használok, felveszek egy szép verset, ezúttal Kankalinét, és a ruhaujjakba belebújva kinyújtózom benne. Olyan, mintha az én ruhám lenne, de tudom, tudnotok kell, hogy pusztán jól érzem magam benne, és a ruha szabása, íve, selyme annak az érdeme, akitől kölcsönvettem. Így könnyű, de azért felvenni is igényel pár jóleső mozdulatot. Talán ez az öltözködés látható most itt. És tudjátok: ócska göncöt nem szívesen vennék fel :) A "Történt valami" és a Valami történt" tehát nem "ikertestvérek", és nem is tükör, ahogy a cím adná, hanem csupán egy kis beleérzés a részemről, és nincs tovább...

November, nem szeretlek

November, mily nem szeretlek téged!
Áll, nem rezdül a lég, fekete a faág,
szavam elhal, ködbe lehel hűlve,
kezem megkívánja a bögre teát

Hogy lopjak piciny nyarat belülre,
mikor kívül-belül jég fakad?
A világ most el van szenderülve,
csak a gondolat, mi röppen, szabad.

Dalos madárkáim is álomra tértek,
bennük fészkel megannyi piciny teher,
messzire száll most a gyermekének,
„Ősz húrja zsong”, s levelet szemetel.

Akad érzés, melyért halni tudnék,
ereje telet reszkettet, s teremt,
Isten tudja, mennyi jut még,
lesz-e holnap, s fűt-e majd szerelem?

Most itt állok szemközt, lenn a téren,
házak hátáról szürke füst gomoly’g,
igen, az az eltévedt, sálas idétlen,
kinél notesz, toll, s egy helyben topog.

Csak ujjam játszik kósza páros rímen
- hagyjátok, vén csengettyűs bolond -
november, mily nem szeretlek téged,
kincsem a tavasz volt, s ajkaimon tolong.

Idézet: Paul Verlaine: Őszi chanson

Ősz

Ősz jár a kertek alatt, elgondolkodva lép,
Szemlél, ringázgat egy nagy, pihés barackot
Az öreg, dőlt kertkaput nyikorgatja épp,
Ecsetjét készíti, nézeget, nem kapkod

Festéktintát cseppent, itt-ott megáll, színez,
Derűsen maszatol a vörös palettán
Állványán a kép most rozsdabarna liget,
Melynek fái között átsiet egy lány

Csöndben figyel, látja, hogy a földre hull
Elfárad és meghal sorban minden levél
Egymásra gyűlve a még zöld gyepen, alul
Elszáradt szárnyakként, álmuk végére ér

Gombócot gyúr torokba, a szél metsz, hideg
Most feltámad, táncol, megtépáz hirtelen
Már nem játszik, nem fest színt senkinek
Felejt, kacagva dúl, nem ismer, csak jelent

Viharral söpör a gyér föld színén, üvölt
Kabócát, tücsköt szór megrettentve széjjel
Követ fog, ablakot bezúz, mint egy tükör’ t
Félelemmel telik, s megreszket az éjjel

Reggelre visszatér, vert, elfáradt az ősz
Bágyadt mosollyal int, homályra ül, mereng
Ködökkel takarja sebeit, úgy időz
És átjárja valami nyirkos, szürke csend…

Az őszből…

Elhullott az őszből egy csöndes pillanat:
Görbe gally feküdt a gyér lombok alatt
Erőtlen haló vörös naplementében
Szárazon tört ketté, elpattanva, szépen

"Vége van…", vége: "hűvős szelek járnak…"
S nyomában sírt halkan a szívszaggató bánat
Az avarban fáradtan lépő bakok jöttek
Fejüket lehajtják, agancsukról: őzek

Tücsök zene szólt a karcsú lábaiknál
Pókfonálon szellő harmatcseppet himbált
Túlnan este festett csillagot az égre,
S ölelte takaróként a felhők szegélye

Láthatatlan oltott áthatolhatatlan
Sűrű, puha éjet formátlan alakban
És anyáik gidáik mellé feküdtek…,
Csöppnyi barna álmát őrizve szemüknek…

Kései ajándék

Mi lesz vele, ma még nem tudhatom,
Fiókba hajtva a süllyesztő lesz sorsa,
Vagy megőrzi egy felsőbb hatalom?
És színét – mely lényem sava-borsa –
Egyszer felhevült arcodon láthatom,
Amint elhagyja ajkadat lángolva.

Tűzzel kísértve megtalált lelkedet
Meglehet, s boldoggá tenne nagyon…
Odaadnám érte igazgyöngyöm Neked,
De rátalálnod, jobb lesz, ha hagyom.
Szerelmesemként fognám két kezed,
Míg dalom ritmusát újra hallgatom.

Összekötne minket letűnt századokban
Csak két szó a papíron: Szeretlek Téged
És percnyi vágyunk fellobban titokban.
Én, amíg leírtam, s Téged olvasva éget
Kései ajándék, de jegyesemnek hoztam,
Oly jó hinnem sírva, hogy emlékedben élek.

Ősz

Kik vannak - voltak, s lesznek talán,
Fáradt őzek élés után barangolnak,
Nem írt, s el se búcsúzott a lány,
Forró volt a nyár, hűvös lesz a holnap.

Elmúlt a dal, véget ért egy ének.
Jöjj be fiam a mezőről, köd szitál,
„ Elhullott a virág, eliramlott az élet”
Ősz borítja homlokom, bensőm zihál.

Mondd, fiam, hová repülnek az égi árnyak -?
Kialvó vágyam mély álomba szenderül,
A képek már a túlsó parton járnak,
Elment a lány végleg, s az ajtóra zár kerül.