Hópihe

Csak úgy, mint tegnap, eljátszik a kézen,

S halálba olvad egy könnyű hópihe,
Kit esők langya nevelt, lágy párák emeltek,
Fellegek közt volt szülőhelye, szíve

Kinek léte parány dal a roppant tér alatt,
Bolond szállingózás büszke bércek felett,
Milliókhoz hasonló, társtalan tánc rabja,
Meglehet, erről őt senki sem kérdezett

Mi végre hull, végzete felé mért’ sodor,
E kristályba fagyott cseppnyi szelíd mosoly,
Órákkal mérhető szabad-szép lebegés,
S ha véget ér, mért szorít el valami komoly?

Ó, ha tudnám, nem én lennék az a pihe,
Ki balgatagon forró tenyérbe vágyik
Hűvös dunna-takaró helyett a mezőn,
Hol árva búzaszáron dér-kalász virágzik!

De nem tudom, sem, hogy mi ez, mi elkábít,
És rabul ejtve könnyem csordítja, meleg
Andalít jobban, jégszívem nem reszket már
Átváltozom, érzem, s érzem őt, ki szeret.