Sok gyenge délelőtt után
ma végre égek.
Értelmet nyer a belső ítélet,
bár kesernyés a füstje,
mélyen, tüdőig szívom le
és jókedvvel kacagok - magamon!
Bolond vagy, bolond, az irányt
elvétetted nagyon!
Nincs jó válasz,
heges csütörtökök péntekig vedelt
gyógyszere ismét elfogyott,
s az érzések ismét hasadnak.
Szombat van, szabadnap,
magány árad, nem talál okot,
bordám alá kínnak szősz holnapot
te reménytelen idő!
Szerelmes sem vagyok többé,
csarnokszívem üres temető,
ott ődöng a megunt varázslat,
s a szürkére kopott szivárvány.
Kockát vet, nem festeget a lány.
Levágja lokniját, reá zöldet önt.
Hosszú telek ülnek háttal falnak,
a puszta semmiből van egyre több.
Mi érne mindent
cserébe egy kis valami szépért?
Miért akkor nyílik szemed,
mikor eltakart felhővel a kék ég?
Karcos sorok fájásra várnak,
pléhfejem falán belül csikorog a szög.
Nincs jó kérdés,
csak kéretlen válasz rengeteg.
Mi végre mozdul e gépezet,
narancsos képzelgések hab-ködét
miért fújja játszva szerte szét?
A távolodó remény magamra hagy,
ringatva viszi a dúdolt zenét.
Ma végre égek,
értelmet nyerhetne e vacak élet,
ha nem volna ily kesernyés a füstje…
