Nem lettem

Nem lettem híressé, mint oly sokan mások

Csak gurítottam lépni bíbor palástot
Kutyába sem néző, legyintő királynak
Ki tapsolt, ha mókázni kellettem, hármat

Nem lettem udvaronc, ingyen tál ételért
Hajlongva törpe hadban, mely bokáig felért
Hogy hűséget hazudhatott volna, mikor
Képére torzult az alázatos vigyor

Nem lettem, igaz, közkedvelt katona sem
Vagy szépen helyére hulló gabonaszem
Mely kincstárba téve aranyat ér másnak
Kedvére felvehet ékszernek, vagy eláshat

Nem lettem építész - tervezhetnék házat
Elbuktam, tanulni kevés volt az alázat
Öröm az ürömben: lehetek bajmoló
Más ötlet-szikráját papírra rajzoló

Nem lettem, pedig, mi minden lehettem volna!
Kár a fölös könnyért, eszem ezt gondolja
S közben szövésénél meghasad a szívem
Sírnivaló kedv dúl, de csönd van a felszínen

Nem lettem talán azért mégsem hiába
Lenni kell valamivé, belülről kiáltja
E gyújtott gyertyaszál velem itt a padon
Elfúhatná könnyen egy játszi szél, tudom

Talán költő lettem, szavakat koptató
Igával szájában ökörként nyomtató
Budapest kék egére révedő tekintet
Hogy vízében ringó álmom megírjam mindet

2008-05-24

Versfolyam - Mit ér?

Mit ér sokasága

Ha, mint szavak záporoznak
Rám az esőcseppek
De csak egy korty kell
Szomjam oltanom
S az mindent feledtet?

Mit ér, miből egy van
Bár gyémántja szénnél
Különb mívű alak
Ha nem az az ember-lélek
Kinél nyugalmam meglelem
S elfut tőlem, mint patak?

Mit ér a minden
Ha megérteni senki sincsen
A semmibe omló sóhajok
Zöngén kilehelt hangjai
Csak az űrnek zengnek
S páromnak párja nem én vagyok?

Versfolyam - Jogos a kérdés

Ne keresd a véget,
Örök vándorlás van,
Kezdet küldött téged;
Éledsz újra másban.

Mikor? Vajh, ki tudja?
Vízcseppnek is vezet
Szabott rejtekútja
Földön, alant, s felett.

Mindennek célja van:
Kérdés hoz kérdezőt
Halott, mi céltalan,
Mi eztán lesz, volt előbb.

Ám hiszek magamban
Hogy egyedi lélek
Van sablon anyagban,
S bűnt követ ítélet.

A vég hamar jön el,
Alig rúgkapáltál
Lehe mégis közel,
S pap már nevet kántál.

Kezdetnek életet Újra fiadban adsz,
Fogsz majd csöpp két kezet,
S zálognak itt maradsz.

Versfolyam - A forrás

A forrás kitárult,
Törtető, rút, tarajos lett, habbal.
Elfeledte bizony, tiszta ízét.
A tavirózsás angyal
Már nem fodroz áttetsző vízen,
Fa odvba bújva pisztrángnak izen,
Hogy az, deltás messze délről
Vissza-visszaússzon, gáton,
Zuhatagos mélyből nyílként Pattanva
szálljon vissza
A forrás tiszta ízét megízlelni,
Aztán elhulljon csöndben, boldogan,
Mert a cél
Hajtva vágytól, és mindegy, hogy hogyan

Kürtszót hallottam, szerelmeset,
Pedig már tenger volt előttem,
Szabad szívem nyilát abba belelőttem,
Hogy végtelen kékség legyen hazám,
De a hang azt mondta, jöjjek
Vissza-vissza sodorral szembe,
S kíváncsi kishalak mellém szegődtek.
A forráshoz visszatérek,
Mert tudnom kell, hol, s hogyan
Születnek miértek,
S az indulat előre mi végre tör?
Moszattal nőtt rög-kövek között
Hogy elússzam folyvást veszély elől
Csillanó pikkelyemet féltem.

S úszom vidáman, repesve,
Testem fickándoz, ide-oda csapkod,
Nem számít, hogy hol ér, sötét-e az este,
Úgy vonz az érzés, menni kell!
Mégis, temetőt álmodtam éjjel,
S egy medvecsordát, amint halat fog;
Nem tudom, mi volt e kép-jel,
De nem, nem értem, hegyre is fölmegyek
E csodás hívó szóért!
Ám a köveken forgolódva, ím ütés ért:
Nem súlyos, egy pikkely bánta seb,
Meggyógyul hamar, elrejt a hínáros.
Indulnom kell hamar, nem lehet beteg

Aztán felértem zúgók során,
Ismerős ízű volt a tó, akár a város,
Melynek utcáit ott lakó ember járja:
Sem túl hűvös, vagy napvilágos,
Pihenni, élni éppen jó nekem.
Páromra leltem, hozzám engedem.
Csak a hang hiányzik, úgy elhallgatott,
Nem bánom. Az utód-gondozás tan
Dolga köt le, az öbölben maradnék örökre.
Míg ő évődne még szerelmes nászban,
Erőm elhagy, gyönge, fáradt vagyok,
Elvisz az áramlat e lassuló világban.
Holnap csak fekszem majd a lapos végen,
Álmodom, s iszapba eltemetkezem,
S az éhes medvekölykök eljönnek értem,
Akkor mindenről csendben megfeledkezem...

2008-05-21

A forrás

A forrás kitárult,
Törtető, rút, tarajos lett, habbal.
Elfeledte bizony, tiszta ízét.
A tavirózsás angyal
Már nem fodroz áttetsző vízen,
Fa odvba bújva pisztrángnak izen,
Hogy az, deltás messze délről
Vissza-visszaússzon, gáton,
Zuhatagos mélyből nyílként
Pattanva szálljon
A forrás tiszta ízét megízlelni,
Aztán elhulljon csöndben, boldogan,
Mert a cél, hogy visszatérjen
Hajtva vágytól, és mindegy, hogy hogyan

Kürtszót hallottam, szerelmeset,
Pedig már tenger volt előttem,
Szabad szívem nyilát abba belelőttem,
Hogy végtelen kékség legyen hazám,
De a hang azt mondta, jöjjek
Vissza-vissza sodorral szembe,
S kíváncsi kishalak mellém szegődtek.
A forráshoz visszatérek,
Mert tudnom kell, hol, s hogyan
Születnek miértek,
S az indulat előre mi végre tör?
Moszattal nőtt rög-kövek között
Hogy elússzam folyvást veszély elől
Csillanó pikkelyemet féltem.

S úszom vidáman, repesve,
Testem fickándoz, ide-oda csapkod,
Nem számít, hogy hol ér, sötét-e az este,
Úgy vonz az érzés, menni kell!
Mégis, temetőt álmodtam éjjel,
S egy medvecsordát, amint halat fog;
Nem értem, mi volt e kép-jel,
De nem, nem számít, hegyre is fölmegyek
E csodás hívó szóért!
Ám a köveken forgolódva, ím ütés ért:
Nem súlyos, egy pikkely bánta seb,
Meggyógyul hamar, elrejt a hínáros.
Indulnom kell hamar, nem lehetek beteg

Aztán felértem zúgók során,
Ismerős ízű volt a tó, akár a város,
Melynek utcáit ott lakó ember járja:
Sem túl hűvös, vagy napvilágos,
Pihenni, élni éppen jó nekem.
Páromra leltem, hozzám engedem.
Csak a hang hiányzik, úgy elhallgatott,
Nem bánom. Az utód-gondozás tan
Dolga köt le, az öbölben maradnék örökre.
Míg ő évődne még szerelmes nászban,
Erőm elhagy, gyönge, fáradt vagyok,
Elvisz az áramlat e lassuló világban.
Holnap csak fekszem majd a lapos végen,
Álmodom, s iszapba eltemetkezem,
S az éhes medvekölykök eljönnek értem,
Akkor mindenről csendben megfeledkezem…

Jövő-múzeum

Látod, csak a tárgyak maradnak utánunk,
S pár papírra hűlő barnás hevület
Hasznavehetetlenné lesz szerzett tudásunk
Száradt kalamáris mellett halcsont szemüveg

Az asztal, székkel, mely ó tölgyfából leend
Egyszer kordont vonnak köré kötélből
S nem tudják, hogy lázzal élni mit jelent
A támlán kifakul, s törik hajdan sötét bőr

Körbe minden úgy lesz: korhű szobabelső
Padló nyikor’g, ha lépik, s reccsen ízesen
Csak az üveg száján illant el a pezsgő
S ólomkristályon irányfény játszik el színesen

Szelence nyugszik, rajt’ gyolcs selyem kézelővel
A poháron ajakzsír, s kulcsolt ujjak nyoma
Csonkig folyt gyertyák közt képkeretben nő-fej
S leírt mondatrész, mely nem ért véget soha

Túl almárium roskad, poros, antik könyvvel
Bölcső most nékem, vágyott menedékhely
Forgatva lapjaik, oly bizsergő csönd lel
Végtelenné terjed a békés öblű éjjel…

Versfolyam - A folyó...

A folyó, ím, zabolátlan, szabad
S új életet ad rügyfakasztón
Merre csak fektében elhalad
Táplálva árad szerte szét
Bólint ismerős kakasszón
Csalitos, vadon rétekbe gázlón
Bejárja azok finom szövetét

Mint a ló, felhorkan gát előtt
Prüszköl és nyihogva tapodja
Nekifeszül félelmetes sodra
Ami gyengébb őnálánál
Bizony, állva nem marad
De megőrzi álmainál jobban
Az ivadékból kifejlett halat

Alant aztán hidak várják újra
Cseréptetős falvak, városok
S bár a kövekkel kirakott
Rakpartokon túlra nem tekint
Érzi mérgük, s űzi számos ok
Szeretné - s nem bírja – letenni
Bűzös mocsadékuk, s a habot

Estére párás ködök hevernek reája
Kisértetként benne fennakadt fa mozog
Egy kifordult tönk gyökerére mászva
Mégis továbbúszott véle a halott
Oszló, püffedt arca kajánul vigyorog
A partot kémleli segítségért, hátha
Szegedig kifogja egy varsa, vagy horog

Szótlan temetni, csak tenni, mi a dolga
Forró nyárban megjönni éltetőn
Egyedül meredni a sápadt Holdra
S marhacsordát itatni szomjas délelőtt
Így volt ez, s lesz minden holnapon
Míg kútágas áll fényes delelőn
A folyó folyjék mindig, úgy legyen dalom!

Egy esőcsepp élete II.

Meg nem állhatom, hogy ismét hozzád sietve menjek
Mert olyan vagyok, akár mélységbe szédült kis kavics
Melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek
S minek szíve hőtől, fagytól elrepedt, anyja-apja nincs

Vonz egy erő ellenállhatatlan, s visszatérnem nem lehet 

Hol egy szőrös zöld levélen, növényszálon, sikamló kövön 

Előre húzva mindig, megállni vágyó lusta cseppemet 

S halálfélelmemben átbucskázva majd nyakamat töröm 

De csak folyni kell egyre, a magasban lakók így mondták: 

Ha a földre érsz becsapódva, bizony, először fájni fog 

S ha mégsem, azt a gyönge fűszálat kapaszkodva fogd át 

Nem fél a kiscsepp - könnynek minket sírnak - nem szipog! 

Lezuhantam. Egy csillagéje már, s a föld szótlan, mogorva, hideg 

Elbújnék most legelésző bárányfelhő jó anyám ölében 

Mégis egyedül kóborlok a sötétbe, nem hiányzom senkinek 

Valami ismeretlen zsurló bámul, s görbed álmosan fölébem 

Szomorúságomban nem ettem mióta, s lásd, mégis híztam egy kicsit 

Hajnalra valahogy megnőttem a sárgás Holdsugártól 

Ívem, sodrásom lett, s ím, hátamon egy kiránduló pók iszik 

Lepkelányok nézegetik tükröm, mi vált a gubós bogárból 

És út lett előttem, girbe-gurba, de széle van, s lábolni jó meder! 

Igaz, elém áll terelni néha egy-egy beásott, morc kődarab 

Ám csak nevetve átbukom felette, köszöntve őt: kishaver! 

És sebesen iramlok kövér zsombék alján, ő meg,… hát,… ott marad 

Tegnap erecskének becéztek még a part mentén álló emberek 

Papírhajót úsztatott rajtam egy csintalan kis kölök 

De mára patakká duzzadt erőm, hmm…! - összesúgnak fenyvesek 

Komoly víz immár, ha meghalok - szól ki egy- hídnak rádőlök 

Hömpölyögve parttól - messze másik partig, megtelt élettel mélyem 

Prüszkölve csobbannak belém fürödni, riasztva kis halat 

Hol magas meredélynek rontva, s padra fekszem, langyos-sekélyen 

Játékkal telik el időm, hogy úgy érzem néha, nem is halad 

És felbukkan az első, régi emlék, hogy hozzád sietve menjek 

Mikor még szélvésszel adogattak egymásnak bába-karok 

Kis kavicsként, melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek 

Megállnék immár, megjöttem, de nem tehetem: a folyó én vagyok 

2008.05.17.

Versfolyam - Egy esőcsepp élete -II.

Meg nem állhatom, hogy ismét hozzád sietve menjek
Mert olyan vagyok, akár mélységbe szédült kis kavics
Melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek
S minek szíve hőtől, fagytól elrepedt, anyja-apja nincs

Vonz egy erő ellenállhatatlan, s visszatérnem nem lehet
Hol egy szőrös zöld levélen, növényszálon, sikamló kövön
Előre húzva mindig, megállni vágyó lusta cseppemet
S halálfélelmemben átbucskázva majd nyakamat töröm

De csak folyni kell egyre, a magasban lakók így mondták:
Ha a földre érsz becsapódva, bizony, először fájni fog
S ha mégsem, azt a gyönge fűszálat kapaszkodva fogd át
Nem fél a kiscsepp - könnynek minket sírnak - nem szipog!

Lezuhantam. Egy csillagéje már, s a föld szótlan, mogorva, hideg
Elbújnék most legelésző bárányfelhő jó anyám ölében
Mégis egyedül kóborlok a sötétbe, nem hiányzom senkinek
Valami ismeretlen zsurló bámul, s görbed álmosan fölébem

Szomorúságomban nem ettem mióta, s lásd, mégis híztam egy kicsit
Hajnalra valahogy megnőttem a sárgás Holdsugártól
Ívem, sodrásom lett, s ím, hátamon egy kiránduló pók iszik
Lepkelányok nézegetik tükröm, mi vált a gubós bogárból

És út lett előttem, girbe-gurba, de széle van, s lábolni jó meder!
Igaz, elém áll terelni néha egy-egy beásott, morc kődarab
Ám csak nevetve átbukom felette, köszöntve őt: kishaver!
És sebesen iramlok kövér zsombék alján, ő meg,... hát,... ott marad

Tegnap erecskének becéztek még a part mentén álló emberek
Papírhajót úsztatott rajtam egy csintalan kis kölök
De mára patakká duzzadt erőm, hmm..! - összesúgnak fenyvesek
Komoly víz immár, ha meghalok - szól ki egy- hídnak rádőlök

Hömpölyögve parttól - messze másik partig, megtelt élettel mélyem
Prüszkölve csobbannak belém fürödni, riasztva kis halat
Hol magas meredélynek rontva, s padra fekszem, langyos-sekélyen
Játékkal telik el időm, hogy úgy érzem néha, nem is halad

És felbukkan az első, régi emlék, hogy hozzád sietve menjek
Mikor még szélvésszel adogattak egymásnak bába-karok
Kis kavicsként, melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek
Megállnék immár, megjöttem, de nem tehetem: a folyó én vagyok

2008-05-17

Útra való

Hogy lesz-e kegyelem, ha véget ér? Nem tudom…

Olyan hitványul szédülnek halálba emberek
Azért, mint börtön falát tapogatva menjetek

Nyirkos-mohos köveit hálásan csókolva

Feljajduljatok bátran, mikor véresre csíp bolha

Köszönjétek őt, mert még élni valóért mozog.

Taposni jók csak a földre elhullott tobozok

Vagy szobadísznek, elaggott szülők fényképéhez

Nekem ne mondd, hogy az emlék szebbé tesz

Ódon illatú ámítás, újabb zár börtönrácsodra

Hisz vakon születsz, s halsz, viszed-e kevésre vagy sokra

Azt is fölötted, újságot olvasva döntik el

S léted babja mosni, főzni tartott ölben kikel

De hamar letűnik az az édes kicsi csillag

Magolni görnyedhet, leckét sötét estig írhat

Az asztal fölött csöndboholynál egyéb nem terem

Visszanyelt szótüskék bizsergnek lázas tenyeren

Azt hiszi, kész, csak lázad, próbál szerelmet

Melyek csak ismét csöndes fogságba terelnek

Bolond módjára reménykedsz még mindig

Hogy szép lesz, ha véget ér, szemedbe hintik

Ezek az ócska, kiszolgált, hazug hétköznapok

Sebeidre hamis varázsgyógyszert kuruzsló papok

Mégis túléled valahogy, jámbor és hiszékeny vagy

Óh, nagyon. A lángsugarú nyár is egyszer megfagy

Szertelen csatangolásaid heve szokásba nyugosz

Egyre többet jársz temetőbe, szikkadt koszorúhoz

Ti is, mellettem versenyt futó múlandó árnyak

Hátaitokról az emésztő, farkas-kor letöri a szárnyat

De nem mondom, hogy megálljatok, menjetek

Feszüljetek rácsaitoknak hiába, s roskadva reszketeg

Várjátok a véretekből, büntetésből szívogató bolhát

Mert lenni nem mertetek igazán, csak, mint szolgák

Hajlongva jajveszékeltetek mindvégig az úton

Süket füleitekhez közel, hogy meghalljátok, ordítva súgom:

Hogy lesz-e kegyelem, ha véget ér? Nem tudom…

2008.05.16.

Akarlak

Akarlak. Most. Nem mondhatsz már nemet
Lágyan finom bőrödet tépni körömmel
Mígnem sikolyod serked, hajzuhatagod ára
Izzadt, izzó vörös párával eltemet.

Ajkam ajkad puháját szomjazón harapva
Kényeztető bilincs kúszik föl derekadra
S gyűrűző indaként ölelget, csókba fojtogatja
Megkínzott, részeg, belőlem-hiányodat

Gyönyöröm kútja, beléd hulljanak kócos éveim
Pillantásod gyöngéd délutánjában rabul ejtve
Eltévedtem, s meglenni nem akarok
Hangjaid szívembe mártott édes-szép dalok

Öröktől fogva vágyott, s míg élek, vége-nincs-
Szerelmes álmodásban zuhanunk az éjbe
Körös-körbe, időtlen, szédült keringéssel, hol
Melledre ájult hű magzatod elnyugodhat végre

Engedd, hadd simogasson e folyton bűnre kész
Verítékünk gyöngyén óvakodva sikló
Reszketést tapintó kígyó-ujjbegyem, mögötte
Combhúsodba markoló két férfikéz emészt

Halljalak hát, hogy zihál az erőtlen mellkas
S lássam, dobolva, hogy lüktet egy felajzott ér
Könnybe, kéjbe mártózó arcod kis szegletén
Süvöltök, mint zsákmánya fölé szálló szent sas

Mohón marcangollak, mint éhező tébolyult
Vágyódásom csak szerelmeddel csillapíthatom
Körülveszlek, s mint felborult hajóba halrajok
Úsznak, áthatolok rajtad, tengermély csillagom

2008-05-14

Otthonom

Valami ábrándos reményben járok még, fák öveznek fölül
S cipőm alá hűséggel simul a rendezetlen göröngy
Magas lombok rejtekében hosszan énekelget körös-körül
Párjának a fülemüle, s ismerősként figyel, köszönt

Az erdőre vágyik nyugodni mind, ki fáradt, balga lélek

Városi csatornabűzként feltörő bajokat felejteni

Ahol a holnap, mint tegnap volt, és lakói nem félnek

Sűrű kalászokban hullámzik vadkender, s a tengeri

Ez az én földem, hol mindig nyárfa pihés termése száll

Elhagyott, símatükrű tavon a nádasban kócsag bólogat

Egy nagyon rég voltat idéz, törékeny inda, mese-szál

Merre álmomban kalandozván csatangoltam sokat

S idehoz a ma is, ha csak kedvem támad, vagy bántanak

Komorsággal eltöltő balsejtelmes emlékezések

Ha nyomorult férgem fölé tornyosulnak rettentő házfalak

S átjárnak egészen félelmeim, mint hideg penge-kések

Csönd gyógyít. Pók fon körbe hálót egy tölgyág hóna alatt

Az idő is lefekszik mellém ide, megáll mérni most, pihen

Félhomályba vonja árnya az omladékos kastélyt, tavat

Tömlöcbe zárva néz a valóság, s a lehetetlen azt mondja: igen

Itthon vagyok. Szabad. Vigasztal a láncfű, virág, patak, lomb

Estebédre mézek, s lusta, kövér bárányfelhők várnak

Elringok a szavak fonta bársony-mohos képzelet-csónakon

S a béke az egy, minek megadom magam, ha reám támad 

2008-05-12

Örök várakozásban - Árnyak V.

Voltam egykor. Kevély. Földön kiéltem dühöm

Átgázolni se resten emberen, vízen, tűzön
Ütöttem hirtelen szóval, s mi számba akadt
Sok gyenge lélek tépve, miattam szétszakadt

Végül, mint gyűlölt végeztem, falnak veretve
Süllyedő koporsóm fájához szegezte
A Feledésre Bocsátó vértelen tagjaim
S göröngy hullott elég eltemetni arra mind’

Elhallgatott a kántáló pap, a szertartás zaja
Oltárfedélként borul rám szikkadt, örök éjszaka
Már elnyugod’ t, nem bánt gyilkos hajsza, megölt
Csak halvány gyertya fényét lobbantja fel elől

Új halottra készül a néma ravatal
S a testbe bezárt lélek még balgán küzd, kapar
Süket szentek előtt sírva kér, könyörög
Hangját elnyomja, az őt sirató zene zörög

Reggelre kisimul, koszorús lesz a hant
Biztosan őrizve csöndes rabját alant
A valóság ím, ez marad, mintegy jelül
Csak árnyak küzdenek még hiába felül

Rohantam egykor. Most várok. Epedve.
Talán fejfámra ismét odaszáll a lepke
S eljő hozzám kincsem, szép Zsuzska angyalom
Bárcsak élhetnék még! Várom, várom nagyon!


2008-05-05

Angyali visszaszámlálás

Tisztelettel Zs. K. megindító blogjára

Hívlak, hol vagy ismét, védő-őrangyalom?
Lelkem ostromolják fekete lidércek
Hogy alig hat fel belőlem rémült dalom
Ég feléig se ér fel, körül komor bércek

S katlanuknak mélyén fejemre visszahull
Ordít, visít, verve éles szárnycsapással
Köztünk lélektelen feszül, s én ott alul
Fekszem halálra szántként, kiről felül tárgyal

Engem sosem látott, vakbuzgó hivatal
Minek csak múltjából kinőtt akadály vagyok
Nem akarva tudni rólam, pőrére kitakar
Ostobán játssza, mit játszanak sokan, nagyok

De hívlak, ismét, védő-őrangyalom!
Lelkükre omoljanak fekete bércek
Ami az enyém, soha oda nem adom
Füstté lesztek ti lelketlen lidércek!

2008-05-04

Azt hiszem, tavasz van

Azt hiszem, tavasz van,
Odúmba cúgos szél helyett langyos lég simogat
Odakünn leánykar, s madárdal csivitel
Kinyújtóztatja magát a tespedt gondolat

Azt hiszem, tavasz van,

Május termékeny ölén új szerelmek nyílnak

S száll, száll mindenfelé a virágporral kevert

Tüdőt borzongató kövér esőillat

Azt hiszem, tavasz van,

Hunyorogva néz börtönök megszokott lakója

Rácsa felé int egy kedves kis liliom

Mily’ szörnyű nehezen múlik most az óra!

Azt hiszem, tavasz van,

Kedvetlen-nehézzé lett az iskolába cipelt táska

El-elkalandozgat a lankadó figyelem

A vérben játék zsibong, szabadságát várja

Azt hiszem, tavasz van,

Csak gazdátlan rongyok maradnak az aluljárókban 

Ligetbe hever már aludni délutánra

Sok nyomorult, s ellépnek mellettük szótlan

Azt hiszem, tavasz van,

Íróasztal fölött egyre inkább eltűnődve nézek

Én is a kirándulókkal tartanék

Kik az ablakon túl mennek gyűjteni a mézet

2008-05-03