Vers sírás

Ni, egy vers van ott.
Nem neked szól.
Nem, ne hidd,
hogy lábnyomod
csók érinti – bot.
Szív rozsdás rugója
már lejárt régen,
abban a mesében
más királyfi vár,
De miben te élsz,
hidd, az sem sivár.

Öleld herceged,
én mackómmal
ölelkezek,
és nem sírok,
csak néha kicsit.
Sorközbe írok.
Mit számít a szó,
ha nincs
választ adó,
és nincs tenyér,
mi forró archoz ér?

A vers szabad.
- Szerintem.-
Nem bántottalak.
Vagy ha mégis,
megfizettem érte,
hadd higgyem, óh,
miért ne? Hogy
az élet oly kaland,
minek értelme
társas önmaga,
nem a kemény hant.

Most persze kétled,
igazak-e
e furcsa beszédek,
s mi volt a szándék,
mi célból, kinek is
készült az ajándék,
vagy miben áll
a kósza érdek,
szó volt temérdek,
és végül sorry,
ha nem érted.

Csak egy szó...

Csak egy szó kell,

lomb, mit
himbálni kezd
langy ívű lég-hajó,
csak egy szó, mit
szertehord
a megálmodott való.

És életre kél
az erdő
ködleplek alatt,
nyirkát szárítgatja
hévvel
a lángsugarú Nap.

Minden oly egyszerű,
mint mohán
a dér,
zöld ágakon
levélfolyam
és rügyek közén
az átszüremlő ég.

Felfutnak
repedt kérgeken
vörhenyes mókusok
szemükben
szabadság van
és sötét tónusok.

Magamban
gondolom, mit
nem mondhatok el,
csak egy szó kell,
mire féltőn
másik szó felel.

Nézz fel, nincs határ

Most.
Vagy most.
Nem, most akár:
nézz fel, nincs határ:
csak nyúlik a végtelen,
a mosoly úgy talál
fűn fekve, háton
és az álom úgy idomul
a térhez -várj, kitalálom,
mint egy a héthez…
Szálló könnyű hinta
kéklő éjhatáron
leng körbe-körbe,
kitágul világom.
Van, ki nem vétkez’?
..hát barátom, ezt
most úgy se hinnéd,
a szó előjött innét,
várj csak, hallgasd,
mint zene fülkagylóhoz..,
a fény szemfenékre ér.
Mikor minden megáll,
a pilla lehunyva vár,
mert a méz igéz:
ott van az a lány.

Van valami még,
mindjárt citálom:
édes kis semmiség,
amit a szív érez,
sebesül, s kivérez.
Szerelmes lettem
élő szavaidba,
kóros, mérgez mézed,
megmérgeződöm,
kíváncsian teérted,
únásig érdekel,
hogyan születnek
kínzó miértek
és az az intenzív
lenni akarás
a nagy semminél
mitől lenne más?

Mert minden itt van,
táncot lejt lépted,
halál-lándzsák közt,
halandzsázva jössz,
mindegy… nem érted..
Mint a piros vért
tiszta tampon issza,
pironkodom, szavam
honnan tér majd vissza.
Fejünk befedjük,
nem tudjuk, miért,
de megfejtjük együtt,
vagy hatástalanítjuk
azt az édes mérget,
mely, mint a tej,
vagy őrülten éget.
Szabad a vers, mint
szabad a csók,
ha az ajkak oly csókolók,
mint szellem-tüzek
keveredő lángja,
rím nélkül nem megy,
minden oly hiába.
nem fáj, oh, nem,
ha örömteli
a szüzesség halála.

Most.
Vagy most.
Nem, most akár:
nézz fel, nincs határ,
csak csodás mélykék ég,
régvolt óta váró,
csóvás pántlikák,
megannyi tű és még
megannyi porrá tört
ezüstszín testiség!
Barlangokba tapadt
élet kezdemények,
már láttam mindent,
mégis, mit remélek?
Hogy újra lesz a volt,
szemfedőnek való
elmúlt szép emlékek,
földillatú gyökér,
alulról szagolt?

Révülj, riadj, ébredj,
kelj föl gyönge mába,
még pislákolnak
ringó gyertyafények,
de füst száll nyomába.
Figyeld, figyeld, hogy
nyúlik a végtelen,
eonon, éteren,
s a tér, mint zene
ismét hozzám simul,
Lásd, minden itt van,
amit a szív érez,
míg végül elcsitul.

Most.
Vagy most.
Nem, most akár:
nézz fel, nincs határ!
Estet, hajnalt festve
kitárul az ég,
a csodák látszanak,
ökörnyál úszik
Naplement' előtt.
Kormos házfalak
közt füst lebeg,
s fut egy kisgyerek.
Feketék a fenyők.
Amott, ni, két fa egybenőtt,
kérgükön mászik egy
vörös szarvasbogár,
"..elmúltak, meglevők..",
talán nyugtot talál
egy kósza gondolat,
s homlokránccal nézi
hogy száll a kismadár.

Versmag

Holdbéli táj most a hely,
mint szó, amely megfagyott,
pár kósza lélek reszket
és rábámul pár halott.

Még küszköd’, élni próbál,
és felpezsdül szellemük,
idejük lassan múlik
és semmivé lesz nevük.

Szokásból lángra gyúlik
a tiszta szesz itt belül,
csecsre vágy, úgy vajúdik,
a gyermek így emberül.

Úgy innám részeg ízét
egy üveg almabornak,
oly, mint én már nem kérdi,
hogy mit hoz majd a holnap.

Elveszett úton járunk
és hisszük, mit hinni kell,
ha süllyed is világunk,
a versmagunk áttelel.

Őszinte csalfa vers

Nem tudok szeretni egyet,

de tudom mindet úgy szeretni,
mint férfi nőt szerethet:
mert tengernyi érzés dúl,
s rajtam mind áthatol,
nincs köztük, mi megfakul.

Nem tudok hűnek maradni,
de minden szeretőmnek
mindent oda tudok adni,
mert e dal nem szétosztható,
s ha egyszer elveszek
szemed lesz az, mély fekete tó.

Nem tudok az egyetlen lenni,
mert mindenki úgy akarna,
de te vagy az, akinek semmi,
semmi sincs, mi bennem ellenáll
és nem vesz hatalmat
e felett más, csak a halál.

Nem tudok megnyugodni,
míg látlak szerelmetlenül,
gyere, szeress, jöjj! - mondd ki -,
mert csak az az álom
válik valóra, s teljesül,
melyben te vagy az én párom.

Nem tudok más nyelven szólni,
csak mely talán egy angyalé,
aj, szavak, vacak ócska bóvlik
mind, mind, minek nem célja
hogy szerelemre hívjon, gané,
a többi meg néha szépítő céda.

Nem tudok én már hazudni,
sem igazat mondani egészen,
csak mi kész, arrébb rúgni,
s visszavenni, mit adván adok,
ahogy hajt a hullám éppen,
gyűlölj inkább, rossz vagyok.

Nem tudok olyat, mint a mások,
hogy otthon ülve álmodozzak,
míg a kívül nyíló varázsok
bódító szerelemre hívnak,
nem várhatok örökké sem,
mert egyszer elmúlik ez az illat.

Nem tudok, lásd, sok mindent, lehet,
csak egyet, hogy a vágyott szó
megfogva szép figyelmedet
- mindegy mi illik és való -
egy percre enyémmé tegyen,
mint tilos vízen ringatott hajót.

Szerelmeim, ti fák - III.

Már a fák új dalt dalolnak,
s lányszívért más fiú hevül,
susogva új tavaszra várnak,
őrzik gyűrűikben belül

az éveket, mik elhagyatva,
végül bezárt az őszidő.
De az eljövőnek magva
olyan csodás, oly szédítő,

bélükben új nedv áramol,
ágat nyújtva az ég felé,
és két törzs egymáshoz hajol,
a szívet mintha értené.

Már a fák új dalt dalolnak,
a tegnap, oh, nem várhatott,
s féltőn nem kérdik, hogy hol vagy,
mert az a tegnap halott.

Botor mondatok nyolc-hétben

Mondtam pár botor mondatot

- pár elillant a légbe,
s néhány talán nyomot hagyott,
ma elmondhatom végre:

érzem, hogy nem hiába volt.
Ki úgy akarja, látja,
- bár az idő nem igazol-
tán hallani kívánja,

védelmemre hogy szól szavam.
Tettem pár alávalót,
bár az emléke messze van,
mentség nincs: szeretni jó.

Ha tudnád, őszintén jövök,
ma lennél-e jó tanár,
tanítanál rá, mi örök,
mondd csak, megbocsátanál?

Ha itt ma igaz szóra lelsz,
versben mondd, mit várhatok,
lehet tovább, nem kérdezel?
Vannak nálad válaszok?

Szép volt, bár elmúlt az a perc,
lehet tovább! Elhiszed?
Virágod, mint a nefelejcs,
és nem kell úgy senkinek,

Mint nekem gyógyír balzsama.
Beszívnám jó illatát,
megállna, nem múlna a ma,
állva tapsolnák a fák.

Tán’ ismét botornak tűnik,
de érted foly’ e harc,
és e vágy bennem nem szűnik,
bár csak tudnám, mit akarsz.



Mindenkinek megvan a maga időgépe.
Ami a múltba röpít, az az emlék, s ami a jövőbe visz, az az álom.
/Időgép c. film/

Egy Pieris-es hsz-re

Pokol szülte versem,
átkozott jó, igen,
mennyi rohadt érzés,
szakad tőle szívem.

Sáros blues és sika,
lassúzik, jár a kéz,
piszok jó a ritmus,
a szem könnyezve néz.

Reked, mint szó, torok.
Mondtad egyszer, hogy jó,
ha fájnak tegnapok,
fagyban reped forró,

s hőben izzik, ami
előbb oly semmi volt,
nem kell tanítani,
van nap, mi éjbe foly'.

Fogd, fogd most, sírj velem,
kezedbe rejt e kéz,
ami borút terem,
és lelkem kiekéz.

Jöjj, szorosan ölelj,
hadd hajtom rád fejem,
csak legyél most közel,
míg békém meglelem.