Költői kérdés

Mi lesz azután, mondd meg nékem, ismeretlen

Ha a bársonyfüggöny puhán, omlón összeszalad
Játszunk-e még hőst, szerelmest más szerepben
Lesz-e üdvrivalgás tapssal, s felszáll-e sok kalap?

S előadás után a nézők mind hazamennek
Zsibbadtan nyújtózva, tűnődve a varázslaton
Vagy marad sötétben egy, akit könnyek lepnek
Kiért érdemes volt, s zsebkendőért nyúl vakon?

Semmibe tűnik-e mosolyunk, akár hajnalcsillag
S ahol várnak, (vajon várnak?) viszonozzák dalunk?
Ismerős lesz-e vagy idegen a múlandóság-illat
És mondd, mondd meg igazán, ugye meg nem halunk?

Marad-e ezután, hogy feledés magával ragadt
Marad-e valami apró jelzés található nyomnak
Melyet szaglászva széthordhatnak éhes agarak
Vagy temetőkertben adom magam holmi gyomnak?

S miért egyre küzdünk eredményt hoz, végre ér-e
Szerelmes, önfeledt tüzünkből a földre visszahull?
Marad-e holnapra belőlünk ügyelvén a szépre
S börtönéből minden ártatlan rab kiszabadul?

Hát nem tudom. S azt sem, mindezt tudnom kell-é?
Megint miért is foglalkoztat e sok-sok kérdés
Inkább térnék aludni kedves, fáradt párom mellé
Kinél a búcsúcsókban minden válasz rég kész

S ha lefekszem, hozzábújok mégis jó reménnyel
Álomfolyóm partján szivárvány; hátha meglelem
Azt szemlélgetem, míg a hajnal újabb táncra kér fel
Hogy bújjon kérdéseim elől, melyekkel kergetem

Vég-érzés

Meglepett egy csöppnyi szomorúság, finom
Alig tapintható pókhálót font puha csöndje
Keserű íz, mikor pedig mustot iszom
Lenge fuvallat volt, halálos, de szónak gyönge

Észrevétlen áradt e lágy kétségbeesés
Csak révedni bír várva ilyenkor tehetetlen
Omló függöny alatt az ember-ész kevés
S tudnom, hogy elmúlok, s mit szerettem, s nem szerettem

Nem fájt, békén ölt a mérgezett gondolat
Éles kése érzéstelen vágott petyhüdt bőrbe
Mintha idegen kéz simít’ná szobromat
Elindult arcomról, s lassan lefolyt könnyem körbe

S nem ébredtem zajra, mély álmom volt, nyugodt
Mert fátyolt eresztett énközém a gyöngéd való
Egy fekete lepke füleimbe súgott
És összeragadt nyelvemen a kimondatlan szó

Úgy feküdtem, nyitott szemem, mint a halott
Számból elrothadó tegnap-tavirózsák nyíltak
Utolsó partomon elnyeltek hű habok
Éjszaka hullt rám, csókoló, melyből sosem virrad

Áttűnő ölelések

Leányom vagy te is, látnom mért’ nem lehet?
Téged ölelgetlek, ha Fankát szorongatom
Téged gondol apa-szívem, míg csend temet
A kimondhatatlan szót ringatom-ringatom

Cseperedvén fácska, s lettél vedlett kéreg
Hiányjel a naplóban, bekötetlen seb
Elhívtak világ zajába, elmentél végleg
Mért’ fáj ennyire, az édes mért’ kesered’?

S vagy ma távol, titokzatos ismeretlen
Nem tudom lépésed, hogyha sírva fekszel
S nem tudom, hol van az, akit úgy szerettem,
Idegen földön élsz, ki vigyáz rád, Eszter?

Láthatatlan fonja köréd magát szeptember
Gyökereid bontod, érlelsz holnap-magot
Napfény-ízet kóstolsz boldog szerelemmel
S nem sejted, ha csókjaidban jelen vagyok

Elvittek, mert hagytam, nélkülünk nőttél fel
Elefántcsont mesetorony hűsébe zárva
Gonosz varázslattal csapdába csalt ékszer
Lettél egy fogoly, törpejellem létrája

Megvakított látnod, jönnöd hozzám nem lehet
Pedig téged ölellek, ha jobban szorongatom
Téged gondol apa-szívem, míg csend temet
A kimondhatatlan szót ringatom-ringatom

Időkerék

Ismét a ligetben ültem, úgy képzeltem el

Hogy most a kereket visszafelé forgatom
Nem, mint akkor, elszenderedve a padon
Észre sem véve a bicajost, ahogy elteker

Meleg volt, kobakomra puszit nyomott a Nap
Jövőbe álmodtam magam egy fényes lyukon
Miképpen tértem onnan haza, nem is tudom
Csak felnőttek álltak körbe, rajtuk szalmakalap

A többit ne kérdjed, furcsa érzés került
Bámész orrom előtt papíron kusza verssorok
Idegen volt a kerék, tudtam, hogy nem forog
Iszonyat fogott el a férfi látásától belül

Ősz tépte fák zuhantak át didergő szívemen
Éreztem, az elmém tompa már, s bágyatag
Nehéz ajkamról zokogva szakadtak a szavak
El innen!- gondoltam- hol van ábrándos ligetem?

S menni nem engedett a köszvényes láb tovább
Felbuktam hát végül, arcomra eső szitált fölül
Aztán az időn túl ragyogó fény sugárzott körül
Melynek többé fel nem foghattam az okát

Ismét a ligetben ültem, úgy képzeltem el
Hogy most a kereket visszafelé forgatom
Nem, mint akkor, elszenderedve a padon
Észre sem véve a bicajost, ahogy elteker

Rosh Ha-Shanah

29. Elul 0

Mint csillag, mely hozzád érkezvén setétbe veszett
Temesd el halottad, a fakó Földre hullott Napot
Elfénylett magzatáért állíts újabb bálvány-jelet
Kántorotok kezdjen énekszóba, s kövessék őt papok

Legyen utolsó lap, sárba gyűrve kiszaggatott
Mielőtt emberi szó hallaték a második égből
Mert a növények, s barmok már tudják, hogy vagyok
De nincsen még, ki tanúságot tett volna a vérről

1. Tishri 1

Legyen hát a napok között, íme ez az első
Hasonlatosságunkra élő embert teremtve
Hogy néki adhassuk, mire a hajnalcsillag feljő
Kormánypálcáját e világnak, ez legyen a rendje

S induljon útjára, kertem gyümölcs-szöllejét
Bírja magának örök-ingyen, de tudatlan egyen
Hogy ne jöjjön rá keserves küzdelmű ezredév
Hisz teremtménynek küldtem, s nem, hogy Isten legyen

29. Elul 5767

Szavad nem halljuk már, mindennap vétkezünk
Kerted pallossal bezárva, nincsen visszaút
Jöjj, vezess ki bennünket innét, fogd két kezünk
Világosítsd meg, hogy elküldted értünk is a Fiút!

…

Ez az utolsó…

Véremmel ír pennám, ez az utolsó sor
Tintám rég elfogyott kis kék üvegcsémből
Hideg és görcs húzza, elmémre köd csókol
Idegen a világ, lapra hullik, szétdől

Istent hívom immár, ez az utolsó perc
Elindul peregni létem tűnő filmje
S ha kilobban végső képkockája, jó lesz
Halálba fordul át, mint a fagyott cinke

Mondatom így félbe… ez az utolsó szó
Kilehelem párám a ma délutánba
Udvaron szél rezget száradt szálú kórót
Sötéttel borít be egy madár nagy szárnya

S mielőtt beborít, ez az utolsó kép
Homályos tükörben rémült arcot látok
Mattot kap a király, mert a fehér ló lép
Mozdulatlanná lesznek a játék bábok

Felborul az asztal, ez az utolsó zaj
Elsodort tányér tör, s hull csörömpöléssel
Mindez már távoli, lényegtelen sóhaj
Szétgurul a szálra fűzött becses ékszer

Rothadt szőnyeg rostja, ez az utolsó szag
Fenséges aromák, ím, nem kellettetek
Elúszik a folyón, mint egy üres csónak
Kaszált szénaillat, mező, Isten veled!

Nyelvemen aszú-csepp, ez az utolsó íz
Pohárszilánkról foly’, meginni nem tudom
Csak képzetem társít hozzá csókot, íriszt
Azután eltűnik nemlétbe A lyukon

Sima márvány padló, ez az utolsó hely
Ütését megérzi vértelen homlokom
’… anyu puszit hint rá, az a legjobb gyógyszer…’
Kezébe - rég porlad – végsőn kapaszkodom

Érzések, illanók, gomolygó kék tinták
Hideg és görcs húz le, elmémre köd csókol
Ez már nem én vagyok, ezt már rólam írják
Pennám vérbe száradt, ez az utolsó sor

Életutak I.

- no és hogy vagyunk, Gézuka?- kérdezte az első, ismét munkahelyén töltött nap reggelén egy munkatársa tőle – bizony, komolyan aggódtunk miattad, tette hozzá kacsintva
Most is rémképként hasított belé az emlék.
Jó, hűvös sört kortyolgattak a vastelep egy félreeső zugában és mint szesztilalom idején, élvezték a tiltott szabadság komló-és árpaízeit. Mindketten harmincas évek elejét taposó szingli huligánok voltak a 17óra utáni ’műszakban’, bár Gézu gyakran emlegette, hogy most már tényleg ’jó útra tér’, talán családot is alapít. Az ilyen kísérleteken aztán munkatársa inkább csak mosolygott és az esték őt igazolták.
Valami elgörbült, lemezdarabokból hegesztett oszlop betonalapzatán ültek, az is porlott, kikezdte a változékony időjárás.
- Énm monnom neked, pajtás, vége! – mondta éppen Gézu, felismertetve az idült alkoholista hangját- Nem lehet eztet tovább csinálni, meer rossz vége van, ha mértéktelenül bepiál az ember...
- Haha! Mert most mit is csinálunk éppen? Ha jól látom, ez nem épp elvonókúra- lódította meg kajánul munkatársa az üveget felé – Mért fáj neked, hogy szomjasan idegyöttünk, oszt itt vagyunk, oszt meg azután, ha itt vagyunk...-már maga sem tudta mit is akart mondani azután
Még így pityókásan is egymást túllicitálva nyomták a vállalati sztorikat, megidézve az irodából több, kellemes nőnemű teremés valóságát, közöttük a könyvelésről Juditkát, és a titkárnő, a szűzies tekintetű Bözse személyét, akinek leginkább már csak a tekintete maradt szűzi a vállalatnál eltöltött első éve után. Persze szóba került Oszi, a kihagyhatatlan is, a telep egyetlen, szédülős darusa, akinek magasságtól való iszonyodása folytán naponta szíverősítő- és önbizalomfokozó gyógykészítményt, 2x1 fél kisüstit kellett magához vennie. Az ő rovására különösen sok hírértékű pletykát követtek el, kimeríthetetlen tárházból kerültek elő újabb szemelvények. Nem ismeretes, hogy Oszi miképpen jutott darukezelői vizsgájához, de nem is érdekes. Az átrámolt napi ezer tonna óckavas nem kérdezett, és Oszi is bölcsen hallgatott erről. Egyébiránt önmagán kívül egyetlen lélek sem gondolta, hogy keresnivalója volna ott, egészen az idézett nap délutánjáig. Akkor Gézu és Tóth úr (keresztneve ismeretlen maradt) valamilyen hirtelen ötlettől vezérelve magukhoz vettek egy megkezdett láda folyékony barna kenyeret és felszívódtak a rozsdás vashulladék-rengetegben. Tehették ezt, mivel üzemi karbantartókként a kutya sem kereste őket, a déli pofavizit után, tekintve, hogy csoportvezetőjük, Lakmusz Rezső hivatkozva egyéb fontos teendőire, egész egyszerűen lelépett. Az első néhány liter elfogyasztása után szomjuk is alábbhagyott és már csak sportból, jókedvük fokozása céljából ittak tovább. Ám, ahogy lenni szokott (a folyadékok áramlásának I. törvénye szerint) az intenzív beáramlást hamarosan nem kevésbé intenzív kiáramlás követte. Tóth úr elégedett böffentések közepette már újabb palackkal szemezve indult visszafelé, de Gézu a cipzárral bajlódott.
Csakis a balszerencsés véletlennek tudható be, hogy Oszi darujának emelő kampója a gém elfordítása közben valahogy Gézu ’pályáját’ keresztezve hátulról nadrágszárai közé akadt.
Az ily módon meglepett Gézunak ideje sem maradt cselekvésre, nem úgy Oszinak, aki ijedtében felfelé megrántva a horgot, csak reflexszerűen hárítani akart.
A többit talán Gézu férfimivoltjának emléke iránti tiszteletből nem illő részletezni...
Tóth úr ártatlan kérdésére – és ezen nincs is miért csodálkozni – egy tiszta jobb egyenes érkezett válaszul, ’hülye barom!’ címke kíséretében.
Oszi az incidens után sürgősen áthelyezését kérte egy másik részleghez és nem pusztán szakmai okok miatt.
Tóth úr és Gézu később megbékültek egypár rövid mellett egymással. A vastelep daruskalandja többé nem került szóba, és Tóth úr kivételével mindenki más kérdésére kurtán ennyit felelt:
- tudod, volt egy kis balesetem, kivettek pár létfontosságú szervet, benn hagytak pár nedvszívó pólyát és azt mondták: ’Gézukám! Nincs miért aggódnia, két lábbal is lazán elél az ember, csak tudni kell a módját!’-majd egy jelentőségteljes pillantással elterelve a a beszélgetés fonalát, ennyit kérdezett csak:
- iszunk még egy sört?

2007-09-05

A képzelet szárnyain

Sebeimben fekszem, vágyom óvó kezed

Rám ront a folyosókon bolyongó éjjel
Kórtermemre borul, haj-zuhatagod temet
Finom csöndet szitál, lényem téged képzel

Omló árnyak úsznak óriás ablakom
Mély-opálba játszó tejüveg foncsorán
Visszatükröződve csontszürke paplanon
Hold fénye haldokló színekként csordogál

Hiányzol, hiányzik kedves érintésed
Hangod zsongó óarany emléke simogat
Elfedik, mit tettek hideg sebész kések
Felvert riadásra féltő szó, csitulat

Megállt a levegő, enyhe karbol-szag van
Ólom ízű rácsot tapint nedves nyelvem
Összesűrűsödve egyetlen pillanatban
Megélem magányom a nélküled-hidegben

Óh, a reggel rideg álom mentén reszket
Vágyott apró fénypont holnapnak tengerén
Megölelni forró, hozzám simult tested
És csak ring’ ni, ring’ ni, feléd, kedves, feléd…

2007-09-05

Éj az erkélyen

Lám, estébe öregedett a szertelen, ifjonc délután!

Pár órája sincs, hogy veres-lila Nap-pírba mártott,
Festői fellegek úsztak el az ég kék tenger-bársonyán
S ráncokra fűzve megálltak nézni az első csillagot…

Teleszórva révednek vissza immár éj nyugodt tavából
Ahogy ismerősen felnéz a koldus rájuk, köp, s harákol
Botjával az utolsó kukát túrja mára, ki tudja, mit keres?
Elhúzódik nemsokára bűzös rongyai közé a cserjésbe

Az állat is talál búvóhelyet magának, ha szükség hajtja
Csak a kivert kutyák kóborolnak szerte éjszakába
Meredt szőrükben harapásnyom, szemükben félelem
Felvonyítanak fájdalmukban a halálsápadt Holdra

Még órákig könyököl korlátján lefelé merengve
Fekete mélység fölé szövi képzeletét az árva gondolat
S beszélgető társnak a fák közé rajzol szobrokat
Hogy az elviselhetetlent tűrhetővé varázsolja kicsit

A park soklakásos házaiban csönd; nyugodni tértek
Elsötétültek a függönyözött, dolgos, fáradt ablakok
Pár kadmiumos utcalámpa küszködik csak a sötéttel
Hideg szellő zörget gördítve szárazan zizzenő leveleket

Lám, ősszé lett a tegnap heves szerelmével dúló nyara!
Vándorát erkélyére űzte valami nyugtalan emlékezés
Talán táncolni hívják feledésbe taszított báb-árnyai?
Vagy valahol suttogva nevét ejtette egy magányra révedés?

Távol homályát fürkészi álomhatárra érve újra-újra
Míg szárnyat bont a hajnal, s válasz nincs, sosincs
Már elaludt, s új sugár fészkel arcán, őszes haját szél fújja
Mint gyermek ajkán a tej, mosoly csillan, meglelt kincs

2007-09-02