Versfolyam - új I.

Fel-fel hát magasba! Légi könnyű szellők
Szárnyatok emelje parányi magzati’ m
Szédítő örvénybe fonva láthatatlan
Itt várom majd újra, a mély talapzati’ n

Fenn már hívja párom, barázdált üstökű
Szürke szakáll apjuk, messze vinni őket
Ég hajóin úszni, szelve csendes óceánt
Míg belőlük egy napon ismét eső lesz

S hegy gerincén, arcán könnyeként lefolynak
Barázdákba bújó kövérkés gyermekként
Szivárgó életet, reményt, s enyhet adva
Csalogatva újra – tiszta vízcseppenként



Nem titok, hogy ezek a versfolyamos versek egy önálló topic keretén belül születtek, születnek, hol hívóként, hol válaszként egy másik oldalon. Mégis szeretném, ha meghonosodna és új gyöngyszemekkel bővülne… hiszem, hogy az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezések maradandó értéket képviselnek

Versfolyam - Fel-fel hát magasba!

Fel-fel hát magasba! Légi könnyű szellők
Szárnyatok emelje parányi magzati’m
Szédítő örvénybe fonva láthatatlan
Itt várom majd újra, a mély talapzati’n

Fenn már hívja párom, barázdált üstökű
Szürke szakáll apjuk, messze vinni őket
Ég hajóin úszni, szelve csendes óceánt
Míg belőlük egy napon ismét eső lesz

S hegy gerincén, arcán könnyeként lefolynak
Barázdákba bújó kövérkés gyermekként
Szivárgó életet, reményt, s enyhet adva
Csalogatva újra – tiszta vízcseppenként

Versfolyam vége

 Az út vége 

Látod? megérkezett, deltáján szétterül a folyó
Élete véget ér, lassan pusztul, tengerbe vész
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hull
És bíbor-lila mélybe mállik az omló vízesés

Cseppenként vegyülve, hűs padozatra ül
Elfelejti honnan indult egykor bújva útra,
Kis patakként fény-árnyakkal játszva bohón
Reppenő madarát sziklák közt is megtalálta súgva

S követte, mert szomjazva a csodát, nem tehette
Hogy megálljon, s a parton gólyafészket lásson
Büszke hajót vitt a hátán teherrel, s csalogánnyal
S ha feltámadt a szél, nem hagyta, hogy fázzon

Vágtatott paripán, szikes medrű hullám-lovon
Szomjat oltott, tarolt, majd csendesült áradása
Míg széles partok között nyújtózva lomhán feküdt
Simogató karok, hajló ágak susogtak utána

Vándorok pihentek mellette múltba elrévedőn
Gyermekek kergetőztek rá se hederítve
Hidak bámultak utána, csodálkozón, fölé görbülőn
Emlékezve rájuk a kicsavart törzset tovább vitte

Mígnem megérkezett, deltáján szétterült a folyó
Élete véget ért, elpusztult, tengerbe veszett
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hullt
És bíbor-lila mélybe mállott az örök kék felett

Gyűrt párnán a könnyeink…

Hevünkről szóltak
Gyűrt párnáink, könnyeink
S azok az éjek

Mikor úgy hittük
Nem lesz másik szerelem
És másik holnap

Mikor úgy hittük
Örökre szól a csókja
Neki és Neked

Álmaink szállnak
Gyűrt párnáink, könnyeink
S azok az éjek

Kedvesünkkel már
Rég elvesztek, sírni kár
Csak szívünk reszket

Ma már nem hisszük
Hogy lesz másik szerelem
És másik holnap

És hogy a csókok,
Gyűrt párnán a könnyeink
Örökre szólnak

Versfolyam - Látod?

Látod? megérkezett, deltáján szétterül a folyó
Élete véget ér, lassan pusztul, tengerbe vész
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hull
És bíbor-lila mélybe mállik az omló vízesés

Cseppenként vegyülve, hűs padozatra ül
Elfelejti honnan indult egykor bújva útra,
Kis patakként fény-árnyakkal játszva bohón
Reppenő madarát sziklák közt is megtalálta súgva

S követte, mert szomjazva a csodát, nem tehette
Hogy megálljon, s a parton gólyafészket lásson
Büszke hajót vitt a hátán teherrel, s csalogánnyal
S ha feltámadt a szél, nem hagyta, hogy fázzon

Vágtatott paripán, szikes medrű hullám-lovon
Szomjat oltott, tarolt, majd csendesült áradása
Míg széles partok között nyújtózva lomhán feküdt
Simogató karok, hajló ágak susogtak utána

Vándorok pihentek mellette múltba elrévedőn
Gyermekek kergetőztek rá se hederítve
Hidak bámultak utána, csodálkozón, fölé görbülőn
Emlékezve rájuk a kicsavart törzset tovább vitte

Mígnem megérkezett, deltáján szétterült a folyó
Élete véget ért, elpusztult, tengerbe veszett
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hullt
És bíbor-lila mélybe mállott az örök éj felett

2005-06-29

Az út vége

Látod? megérkezett, deltáján szétterül a folyó
Élete véget ér, lassan pusztul, tengerbe vész
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hull
És bíbor-lila mélybe mállik az omló vízesés

Cseppenként vegyülve, hűs padozatra ül
Elfelejti honnan indult egykor bújva útra,
Kis patakként fény-árnyakkal játszva bohón
Reppenő madarát sziklák közt is megtalálta súgva

S követte, mert szomjazva a csodát, nem tehette
Hogy megálljon, s a parton gólyafészket lásson
Büszke hajót vitt a hátán teherrel, s csalogánnyal
S ha feltámadt a szél, nem hagyta, hogy fázzon

Vágtatott paripán, szikes medrű hullám-lovon
Szomjat oltott, tarolt, majd csendesült áradása
Míg széles partok között nyújtózva lomhán feküdt
Simogató karok, hajló ágak susogtak utána

Vándorok pihentek mellette múltba elrévedőn
Gyermekek kergetőztek rá se hederítve
Hidak bámultak utána, csodálkozón, fölé görbülőn
Emlékezve rájuk a kicsavart törzset tovább vitte

Mígnem megérkezett, deltáján szétterült a folyó
Élete véget ért, elpusztult, tengerbe veszett
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hullt
És bíbor-lila mélybe mállott az örök éj felett

2005-06-29

Utolsó mohikán

Szavak, szavak, szavak! Most ellenségként meredtek rám,
Harcolni elfáradt mondatom kitér előletek
Véres-szép koloncként megbékél pengéitek tövén
Felbugyog némán, s ajkamra terül a meleg halál
Mélyből tör fel, sötét leve sűrű, rosszal mérgezett
Alvadt páncél alá gyűri hamar, ne, ne féljetek!
Elhomályosul, tekintet elől elúszik a kép
Ezüstös vitézek, rivalgó nép, ím, legyőztetek…

Emlék-gyöngy

Meg-megáll, révedez, hű botjára dőlve
Alkonyati csöndet szitál szemfedőre
Május-hívogató, deres léptű álma
Itt van hát, tudja jól, talán mindhiába

Szelíden borzolja haját esti szellő,
Vajon kire rég várt, késik még vagy eljő?
Szíve sziklazátonyára futott a gondolat:
Megtörvén csendesült el ott az indulat

Befelé figyel most, a régiekre gondol,
Elsüllyedt időt mer kútfenék iszapból
Sárgult gyöngy az emlék, ujjai közt pereg
Kopott fakó képről leányarc ránevet

Távoli tavaszok reményteli álma
Elmúlt visszavonhatatlan, elhervadt virága
Por lepi az utat, nincs ki járjon rajta
Kósza szél a labdacsot céltalanul hajtja

2001.10.19  -  2005. 06. 17.

Visszatérő álmok

Hát vége…a csodákra tegnap-szemfedő borul,
Éj-mély-sötétkék fényeken új hajnal keres világot
Kiszakad sóhajom, énekem elfúttad idő,
S ha eljőnek a soha-mindig visszatérő álmok

Borostás reggelek ezen túl nem néznek
Dúlt, dagadt, duzzadt, vörös farkasszemet
Vérre szisszenő pengék ezüsttükrén át,
Nem dúdol szappanillatú várakozás, ha megyek,

Lépek, futok, s rohanva szárny emel magasba,
Beszívom a Város belém tülekedő gépzaját,
Majd üvegcsendek homloka mögé rejtőzködöm,
Nem tanulva sosem, hogy ki ellenség, s barát,

Hogy mért’ folyik szakadatlan e halálos játék,
E sima szavakba csomagolt ősi aktus-lüktetés.
Tizenöt percnyi parádét bontogatva kéjjel,
Mely szorongó magányt sápadt szemünkbe vés,

És unott mosolyokba búj’ a sikoltó némaság.
Arcig feszülő nyugalmak közt játszik a türelem.
De nézd: félénk hidak is épülnek lázas titokban,
Halló-járatok, rést keresve-ütve süket füleken,

S így újrakezdi, a csodákra holnap varázs nyílik,
Éj-mély-sötétkék fényeken új hajnal talál világot
Kiszakad sóhajom, énekem megzendíted idő,
S eljőnek a soha-mindig visszatérő álmok…

2005-06-16

Árnyas út

Kocsikerék döccen, szikkadt az árnyas út
Kósza angyal őrzi lépteim hazáig;
El-elröppen csacskán, megérint, szárnya súg
Míg tűnődöm mélán, rajtam mulat, s játszik:

Tudja már, mi nékem később jut eszembe,
Tudja kérdésem is, s hogy nem hiszem válaszát
Kacagva dalolja, s rímet sző keresztbe,
Elkapja fonalam, mely felfelé vágyva száll…

Persze kitaláltam, nincs is, okoskodom
Elhessentem pajkos, vidám bizonyságát
Szigorúan suhint fürtjébe ostorom
De hát érzem! - mit tegyek? - csiklandozó szárnyát

Hiába a búsan körülrajzó zöld legyek
Ez itt több, mint az A jól látható világ,
Lám, a domb sem nyughat, amíg rajta van fölmegyek
Reng tőlem röhögve, s vele csomó virág

Mi lelt? Álmodom? Megszúrt útközbe' a Nap?
Elhágy jó eszem, vagy eddig voltam bolond?
Mire törtem, jó, vagy valami lemaradt?
„-Óh, igen, barátom! Csak mondd tovább, óh, mondd!”

…

S kocsikerék nyomán, az árnyas útra ült,
Hahotázva fordult onnan is a völgybe
Fuldokolva rúgott, tiport gazt, míg belül
Elfáradt derülni, csak csorgott arcán könnye

2005 06. 14.

Én még a tegnapokban élek…

Én még a tegnapokban élek,
Kopott lámpás kormán morzsolok
Furcsa, értelmetlen szavakat,
S ha foglalkoztat egypár dolog,

Én még a tegnapokban élek,
Nem is tudom, miért, odaköt,
Szárnyra kélve visszahív egy hely,
Valami vihogva oldalba lök…

Én még a tegnapokban élek,
Mint egy holt imát, úgy ismétlem,
Révedt szemem el-elfelhőzi
Egy emlék, gondolat, vagy mégsem…?

Én még a tegnapokban élek,
Elmúlt kalandot szőnék újra,
Mely szép volt? Meg sem történt talán…
Csak belül zajlott hosszú útja…

Én még a tegnapokban élek,
S lehet, hogy már ott is maradok,
Magammal vive pár titkomat,
S talán ez lesz, mit Reád hagyok:

Én még a tegnapokban élek,
S ha sürgetnek, akármit mondva,
Legyen egy perced, visszagondolj,
Ne feledj, emlékezz a szókra!

2005-06-10

Elszabadult szabadvers

Modern cool korunk, s lám e szó is az,
A régit gáz elővenni, leplet rá, avitt!
Hamar eszkábáljunk valami egyedit,
Más legyen, mindegy, mi, csak vers

Hiszen a szavak, melyeket értelmen túl
Összeköt még egy apróság, MŰ lehet…
Az önkifejeződés meg elérhető luxus:
Sárba veletek holt költők, csak zavartok

Ma az enyém e pálya, hát futok
Bár beszólnak, füttyögnek, hiába
Csörtetek előre, mint veszett tulok
A sorok között rémült rendet vágva

S ha véletlen számba rímhorog akad
Nézek bután tátogva, mint … na nem, kutyák!
Mert az egymás alá írt mondatok enyémek
Ne te mondd meg, hogyan írjak szépet!

A verstárban tótágast állnak hatosok
A felező tizenkettes uncsi nagyon
Ráadásul nem is ismerem (!) őket
És ezért direkt elrontom az utolsó sort


Az ajánlás kedves ismerősömnek, Valeyrac-nak szól

Simogató fényed…

Simogató fényed zsibbadt jobbomba árad,
S pillangóként éled tetszhalott hernyó bábom
Szelíden nyitogatva finom, selymes szárnyat,
Melegedet úgy kívánom, gyógy-szeredre vágyom…

Elült, csendes fagyba temetkezett a vihar;
Törött üvegcséi kezembe vágnak patakot.
Sóhajt, s az utolsó érzés fájón kihal,
Az ablakokon túl mégis-mégis ott vagyok!

Enyhe februárunk lesz, azt mondják az őzek,
Bár homlokom hűti, s lehem' virágnak ott marad
Bámulom a hótól megroskadó fenyőket
Némaságba burkolóznak belül a hűs szavak

Fakó színeit vedli, erőtlen int a tél
Csillám-prém gallérja lecsúsz’ olvadékába
Fáradt hóember küzd: izzad, látni, mint alél
Nehéz a mozdulat, s minden-minden hiába…!

Hová futsz...?

Búsan lódult neki a folyam,
Csepp-könnyeket szívott magába
Nehéz szív-áradásokat zárva
Tajtékos és sötét volt, olyan,

Mint megvadult, hallgatag bivaly:
Konok indulat feszült benne,
Hiába csitította medre,
Féktelen lett, durva, szilaj

Csak jött, alattomban, jéghideg’,
Sodra törzseket csavart, döntött
És partot alámosva ömlött
Friss vetésre sáros árvizet

Terített és agyagtemetőt.
Méltósággal tarolt házakat,
S sok tetőgerendázat szakadt,
Mint pókháló vész vihar előtt

És az ember- riadt bogárka-
Menekült megint egy csónakon
Nem töprengve szelíd holnapon
Nézve, mit épített, hiába

Mert nagy volt a folyam, s lebírta.
Új könnycseppekkel lett gazdagabb
És megint fedél nélkül maradt,
Ahogy felőle meg volt írva…

Hová futsz hát? Ott is elérlek
Folyam’im űznek szerte földön
Búsulásomat reád öntöm,
Nem tanulsz sosem, hiába kérlek…

Sorsod elől, lásd, ki nem térhetsz
Építhetsz kastélyt, büszke várat
Tudod, végül úgyis ott várlak
Szűk e Föld néked, melyen nem férhetsz

Parancsoljak-e, hogy ne ártson?
Vajh’ oly szelíd lennél, mint a vad,
Minek patáihoz csak rög tapad,
Hogy vérbe ok nélkül ne mártson!

Vagy lennél hű, bajnok a jóban?
Mit alkottam? Meglássuk tehát:
…s mi áradt, csendesülve megállt,
S újra játék volt a folyóban

2005-06-07

Versfolyam - Búsan lódult...

Búsan lódult neki a folyam,
Csepp-könnyeket szívott magába
Nehéz szív-áradásokat zárva
Tajtékos és sötét volt, olyan,

Mint megvadult, hallgatag bivaly:
Konok indulat feszült benne,
Hiába csitította medre,
Féktelen lett, durva, szilaj

Csak jött, alattomban, jéghideg’,
Sodra törzseket csavart, döntött
És partot alámosva ömlött
Friss vetésre sáros árvizet

Terített és agyagtemetőt.
Méltósággal tarolt házakat,
S sok tetőgerendázat szakadt,
Mint pókháló vész vihar előtt

És az ember- riadt bogárka-
Menekült megint egy csónakon
Nem töprengve szelíd holnapon
Nézve, mit épített, hiába

Mert nagy volt a folyam, s lebírta.
Új könnycseppekkel lett gazdagabb
És megint fedél nélkül maradt,
Ahogy felőle meg volt írva…

Hová futsz hát? Ott is elérlek
Folyam’im űznek szerte földön
Búsulásomat reád öntöm,
Nem tanulsz sosem, hiába kérlek…

Sorsod elől, lásd, ki nem térhetsz
Építhetsz kastélyt, büszke várat
Tudod, végül úgyis ott várlak
Szűk e Föld néked, melyen nem férhetsz

Parancsoljak-e, hogy ne ártson?
Vajh’ oly szelíd lennél, mint a vad,
Minek patáihoz csak rög tapad,
Hogy vérbe ok nélkül ne mártson!

Vagy lennél hű, bajnok a jóban?
Mit alkottam? Meglássuk tehát:
…s mi áradt, csendesülve megállt,
S újra játék volt a folyóban

2005-06-07

A patak halála

Kis patak voltam, langyvizű, szabad,
Nyáj ivott belém gázolva, mohón,
Játszani jöttek színemre a halak,
Örömét lelte bennem alkotóm.

Kavicsom tisztára mostam mindig,
Rák apó, ha erre járt, megdicsért,
Csobogásom utánozták csitrik,
Aztán egy napon, nem tudom, miért:

Lapok szaggatták meg míves partom,
S olajt csurgatott medrembe egy gép…
Mély aknába hulltam, mire alkony,
S zakatoló füstös végső reggel ért.

Most sötét betonfalak közt gyűlök;
Fentről hulló könnyem már elborít
Utánad vágyom, ki fényt küldött,
Szűk e hely és nagyon-nagyon szorít…!

Illatod emléke úgy hiányzik:
Csak láthatnálak erdő, mohos ág,
S ahogy expedíciósat játszik
A fiú, s az a szépmosolyú lány…

2005-06-02