Részeg kárhozat

Részegítő volt az ajkad élénk rúzsa

Ittam sokat, tudom, hányásra vitt a bor
Alig-alig hallottalak, édes múzsa
Mint kuglit golyója, a valóság tarolt

Sötétbe bugyolált karjaid tartottak
Emeltek, ejtettek valami nagy mélybe
Ahonnan szedres bőrszínű halottak
Mormoló hangjai hatoltak felém, le

S életre kelt a pokol minden rút árnya
Közel-távol úszó vigyorukkal körbe
A maguk átkait reám kiabálva
Álltak gúnyolódva, utam milyen görbe

Elhittem már-már, oly sokat hallgattam
Igaznak tetszett kántáló szózatuk
Mondataik zárja hűs bilincsként kattant
Befogták lényemet, mint óriás satuk

Vallattak többfelől, meztelenre vetve
Kutatva szorgosan gyengeségem pontját
Keserű volt akkor, avagy szeretett-e?
S: igaz-e, hogy úgy volt, vagy csak mások mondják?

Eszmélet környékezte elbódult álmom
S a másnap szennyesebb lepedőbe csavart
Összezúzta kicsiny, törékeny világom
Szemembe éllel, a fény gyilkosan mart

Ittam újra, hogy e rémképet feledjem
De a lány hozzám nem tért vissza többet
Homályos’ bá lett minden korttyal szememben
S újabb kortyok után az álmok visszajöttek

Most írnék, a tinták mégis összefolynak
Elmászik a papír előlem kajánul
Agyamba tolul egy ugyanolyan holnap
S a tükör borostásan, bambán reám bámul

Részegen dülöng a Nap, mocskos az égbolt
Tapogatva merül éji lidércfénybe
Egyszer volt egy este, valamikor rég volt…
Muzsika szó hallik, itt kísért emléke

Volt egy leány, kinek ajkán élénk rúzsa-
Nem tudom már ébren, vagy az éjen láttam-
Csókkal égett egyszer, neve ez volt: Múzsa
Szerelmét bor oltotta, s a pokol sötét árnya