A ház, hol éltem máig, most egyszerre itt marad
Batyumba kötve hív az ismeretlen holnap
Napsütött verandán elfekszik mit sem sejtve
Dorombol a macska: már tudom, nem jön velünk
Karom bénán lóg, a kerítés előtt várnak
Az öreg szekerén felzsuppolt ládák, s a család
S megállok, nem is tudom miért, tétovázva
Csak bámulom a megcsalt, csupasz falú lakást
Padló és mennyezet közt oly sok emlék feszül…
Levegőjében még ott úszik tárgyaink illata
Még nem halt csenddé szavunk, s a gyermekzsivaj
Az este fáradtsága, izzadt párnán az ébredés
Még ott játszik, mint ajkon a talányos mosoly
S megszokottan nyikordul az ablak pántja is
Lépnék egyet, de az udvaron körbejár szemem
Néma baromfi ólakból elém szaladnak kis tyúkok
Tátogatva, s szinte reppenve csapnak szárnyaikkal
Felvisít - talán álmában - az odaképzelt koca
S csak a mohos kerekes kút valódi, a vize milyen jó!
Nógatnak, hogy jöjjek, hisz indulásra készek:
„nem bírnak magukkal, vásott, rossz gyerekek!”
Elindulok hát, a falon simítva, hozzá dőlve
Batyumba kötve hív az ismeretlen holnap
S a ház, hol éltem máig, -most egyedül- itt marad
2005-10-29
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése