Miért e szó hív, mit nem szeretett soha
Se kevély, se szelíd, se értelmes, ostoba?
Idegenül csengő a gyermeki szájban,
Eggyel kevesebbet- így szól- akárhány van!
Nyálkás és jéghideg, bűzlőn alattomos,
Elfut előlem, és vén fejemre tapos.
Letűnt korként éled fel a beteg mában:
Fakult, ó árnyait lázálmomban láttam.
Miért enged bambán neki minden tagom,
Ha nem kérdez: akarom-e, nem akarom?
Gyengeséggel lep el fojtogató méze,
Oly áttűnőn csalt meg, hogy nem vettem észre…
Szeretők, s gyűlölők egyként állnak körbe,
Kezük simogatón, vagy vértelen, ökölbe
Benn szorul a szó most, virágzó nyugalom
Van a fehér ágyon, s mindenütt a falon.
Miért nem jő senki segíteni nekem?
Nem látok, nem hallok, nem mozdul a kezem,
Kivonnám sikoltva bűvköréből magam,
Hív e szó – és nincs rá válaszolni szavam!
