Új Exodus

El kéne menni messzi-messzi földre,

Hosszú sóhajt nehéz csönddel karba öltve,
Útközben elnézni a roppant víz felett,
Nézni, amint kékje csókkal érint eget…

Ingujjban, a háborgó világnak háttal,
Fészket rakna belém egy árva szó, madárdal,
Menedékként kitárná karját az éj felül,
S csak lebegnék a hullám tetején, egyedül.

Válasszak hát másik hazát magamnak,
Hol a szavak nem szállnak el, megmaradnak,
Ígéretekben bízni nem dőre remény,
S a gazdagnak foghatja kezét a szegény?

Hol nincsen dolgos kéz tétlen, munka nélkül,
Félretéve spórol, s bérével megbékül,
Jövőjétől nem fél, mert ismeri előre,
S a szabadságtól kap boldog, új erőre?

Részegül, de nem az olcsó, lőre bortól,
Gyermeket nemz, szerelmében asszonyt csókol,
Száz évre tervez lakni szép világot,
S ajkán nem tud jönni áldás helyett átok?

Válasszak hát másik hazát magamnak,
Hol nyugton telnek évek, el nem rohannak,
A munkás élet nem hitvány véget ér,
S a gazdagnak nem szolgája a szegény?

Menjek, ha részvétlen elküld a zsivány,
S földem, házam, ajtóm küszöbére áll,
Elvenni tőlem, azt, ami az enyém,
Hogy idegené legyen mézem, tejem, s kenyér?

Hasonuljon meg hát zászlós, Magyar hitem,
S piros-fehér-zöldbe lobogózott szívem
Tépett álmát hajítsam út sarába,
Hogy eltapodja azt is a zsiványnak lába?

El kéne menni messzi-messzi földre,
Hosszú sóhajt nehéz csönddel karba öltve,
Útközben elnézni a roppant víz felett,
S elgondolni mindent, hogy másképpen hogy lehet?

El kéne menni búsult, görbe háttal,
Félárbocra húzott vászon vitorlával,
Míg a lelkem ártó métely mérge gyötri,
El kéne menni, s aztán visszajönni…

2010-04-11