a szépség maga,
nem titkos fogalom,
s nem csak geometria:
évezredek nyíló
halvány ónpillái,
szemed ívgörbéjén
akaratlan futó
borzongva vágyott
édes gyönyörűség,
színes pillangó, mit
nem láthatott bárki.
Trillázó lépted győzve
a téren át szökell,
csak nekem
villanó mosolyod
gyöngyként szétszórva
a mindenségbe el.
Ismeretlen szabály,
közös gyökünk,
a kétszer egy
mégis eggyé forr
és egyet többé a sors
kétfelé nem terel
Próbálom lejegyezni
csendülő harmóniád.
Hajló érclapra hulló
parány ezüstgolyók
piciny cinekként ütő
ős dallama vagy.
Metszett kristályvázában
talált harangvirág
finom ornamentikája
kecses nyakad,
úgy gyöngít el kiszámítva,
hogy véletlen marad.
Újra nekifutnék
képleted kitalálni,
de üde varázsod
magadba bolondít,
s tavaszt fest tekinteted.
Mint szűz szirének,
tiszta maradsz,
fehér kövecskék közt
futó apró patak.
Áttetsző medredbe nézek
megérinteném az
apró kövecskéket,
ám elfutsz mégis…,
tükröd mások kérik,
itt marad lelked illata,
úgy emlékszem majd rád,
csillagok szülötte voltál,
a szépség maga..
