Zsuzska szemével - Árnyak IX.

Emlékezem még rá, a tisztaszobában,
hol kiterítve feküdt, s csak egy fehér ágy van,
ablaktalan csendben beszélgetett velem,
hogy miről folyt a szó, már nem emlékezem…

Néztem arcát, sír-e, s hogy súg-e majd titkokat,
s éreztem tenyerét, amint megsimogat,
vágytam közel lenni, hozzám mindig jó volt,
aztán menni kellett, s hosszan arcon csókolt.

Nem láttam többet, csak hideg temetőben
mutatták a követ, hol fekszik a földben,
s olyan szomorúság lepett meg hirtelen,
hogy nem lesz többé ilyen kedves bácsim nekem.

És sírtam csendesen, s nekibátorodva,
s emlékeztem már a múlt hétköznapokra,
mikor fogócskáztunk, s labdáztunk a kertben,
és pihés kacsákat fürdeni tereltem.

És szétnyílott felettünk a tágas égbolt -
"Halovány legyező, gyöngyszín, fátyolkék-folt"
Így mondta a bácsi, s közben úgy felhevült,
szivárványt mutatva a fűbe mellém ült.

Máskor babát hozott – éneklőst!- játszani,
szerettük, s küldött át sütit neki Mami.
Ő meg, ha elromlott valami a házban,
megszerelt, javított, s anyával "hurrá"-ztam

Néha úgy hiányzik, bár lassan megszokom,
és sírni azóta már van másra is okom,
de emlékezem még rá és ha arra járok,
viszek a bácsinak egy csokor friss virágot.

Kicsi lányom

Hát elhagytál Te is…!
Pedig hogy dédelgettelek
szívem aranyrojtú, veres bársonyán!
Elröppentél, mint madártollú vágy,
Színes, cseperedő, egyszeri nyár-csodám.

Elébb ölemben ültél
és nagyokat kacagva
szemezgettél egy gyümölcsös tálból velem,
majd hátamra ugrottál, hogy
szobáról-szobára nyargaljunk hirtelen.

S hozzám is bújtál,
mikor bújni támadt kedved,
s nem mondtad akkor, óh, hogy nem szeretlek!
Csak pihentél szív-veréseinken,
nyálcsöppöd itt maradt az ingen helyetted.

Fájnak most a szavak,
s nélküled lett csendek
emésztenek a fal túloldalán.
Hiányodba sebesülten lüktet a vér,
és nincs más, aki gyógyírt rakhatna rám.

Kincsem, szép virágom,
kiszakadtál belőlem,
mint párnából szakítják a bélést-
hitvány huzat módján félredobva,
s nem folytathatjuk többé az édes mesélést.

Eltört az idő-mécses,
nem lesznek holnapok,
mikor arcocskádra féltő csókot lehel,
s hangod, mint részegítő muzsikát issza:
apádat ne így lásd, hogy sírva enged el!


*

Semmi baj, kicsi lány:
a méz íze elmúlik hamar,
ne szánj, majd megszokom.
Csöndes alázatára hív, s feledni álmot
a világ megtanít, elég egypár pofon…

Mondj egy szót

Mondj egy szót, folytatom,
hisz szóra vár a lélek!
Hangod színétől oly ősi e talány!
"Lehet"-ed már biztos, s ha tetszel is nagyon,
"nem"-ed akkor is legfeljebb csak talán.

Szerelmes vagyok Beléd hát!
(De ezt így nem mondhatom),
csak elültetve kedves, virágszirmos bókba,
ha színes szemüveget adok fel elébb Rád,
úgy vihetlek be e selymes vizű tóba.

Ne szólj semmit, várj, kitalálom,
elég nekem, ha ilyen szép maradsz!
Mit érdekel, hogy más mit mondogat?
Tiéd a legformásabb macskaféle lábnyom,
homokpadba írott kísértő gondolat!

Mondj egy szót, folytatom,
dalra váltom érted
szívem minden különc hangjegyét,
s rímes kincsem eléd szórva adom,
legyen, legyen szerelmesem, Tiéd!

Gyermekké tettél

Gyermekké tettél, ártatlan bogárka,
Negyven nyár hiába tüzelte az arcom,
Kietlen zugaim éretted bejárva
Tükröm tört darabját magam elém tartom,

S úgy szeretném, hogy szűnne már e varázs,
Jelenben oldódna a tüzes pillanat,
Mikor lebírt a szerelmes álmodás,
S ismeretlen lenne minden kedves szavad!

De hová is bújhatnék előled immár?
Édes nézésedbe belé gabalyodtam,
Buja ölelésbe húzol, mint a hínár,
Ringani akarok óvó két karodban!

Adj innom borból, hogy ostobává legyek,
Ne emlékezzem, ha szeretnem nem lehet.
Részegen ődöngjek, mint hitvány emberek.
Aztán hívj, mint hívnak eltévedt gyermeket,

Mondd, hogy nem csak álom voltál nekem,
Nem ezüstszín Holdfény, mi reggelre tűn’
Hanem lázas, epedt, gyöngítő szerelem,
S lehet még együtt ábrándozni nekünk!

Mondd, hogy élnem, halnom nem kell egymagam,
Eljössz egyszer, és megoltod hevemet, óh!
Csókban füröszthetem ajkad, s ajkamat,
Csillag-bogár szemed mély, fekete tó!


A cím József Attila: Gyermekké tettél (1936) c. verse alapján

Múzsámnak

Lelkem, szép múzsám, óh, annyira akarlak,
Szív nem bír parancsolni karnak,
Mint a józanságnak áradó indulat,
Szerelmi szerekkel módosított tudat,

Hogy bezárva azonnal meg ne öleljen,
Szavakhoz alig lel hű formát a szellem,
Mert benne vagy minden lázas dobbanásban,
Vágyaimtól fűtött édes látomásban,

Bizsergő ujjam mind ajkaidra tapad,
Álomban csókollak, s hullámban ring hajad.
Fekete éjeddel hívsz, lágyan betakarsz,
Azt teszel velem, amit csak akarsz.

Pillantásod szédít, buja, elvarázsol,
Érzékeim fölé hajolsz, mint egy sátor.
Hogy is írhatnám le vad szerelmemet?
Gyötrődve téblábol, mélázik és eped,

Elfárad becézni neveiddel játszván,
Hajót úsztat vágyon az éjjeli párnán,
Sivatagod ege délibábbal áltat,
S más önté meg vízzel drága rózsaszálad…

Kinőttél belőlem, bimbós smaragd rózsa,
Ragyogsz változatlan, szótlan-évek óta,
Nézlek és követlek: árnyékod, szüntelen,
Őrzőm és éltetőm, Te vagy titkos nevem.