Eltemetve

Nehéz a szó, csend motoz, kapargatva neszel,
Poros, szuvas padláshomályban láda moccan
Lomha könyvhalmok foglyaként nem eresztve el.
Küszköd, félelmekkel viaskod’ a sarokban.

Nyögné, hogy rátaláljon egy hálás jóbarát,
De csak legyek dönögnek a hullán rajokban
Elnyomva a sorkezdő nagy „ A” betű sóhaját,
Míg alul a föld-padlón sáros csizma dobban.

Még reménye él dőrén: a szöszke kisfiúcska
Csengettyűs-szép hangját már hallja négy öt-éve
Érzi, Ő az! Amint kiált az udvarra futva
Hogy szabadságát egyszer visszakapja végre

Nem kellesz, múlnod kell –így suhognak az árnyak
S az éveket tartani már napról napra gyengül,
Titokká lesz kincse és lapjai szétmállnak
Hogyha erre gondol, fájdalma jobban meggyűl’