A Nyugatinál, a Mentőszolgálat Markó utcai oldalán, épp ott a sarkon ült a kutyus.
Fejét hátravetve élvezte, ahogy az őt sétáltató kislány megállt vele játszani a sétáltatás közben.
A kislány alig tízéves forma lehetett és nagyon tudta, hogy kell kényeztetni, vele szemben guggolt, és így egyforma magasak voltak, a nyakát puszilgatta, miközben kétoldalt egyszerre két csöpp kezébe fogta a fejét. Ezt a kutyus behunyorított szemmel tűrte és közben lágyan ingatta jobbra-balra.
A jelenet vég nélkül zajlott, közben a kislány nagyokat kacagva becézgette kedves játszótársát. Nem tudott betelni vele.
Megálltam a szemközti sarkon, nem mertem közelíteni, nehogy elrontsam az idillt. Néztem őket, mint egy olyan kívülálló, aki nagyon szeretne része lenni a túláradó szeretet szívekből, utcakövek közül feltörő gyógyvízének. Eszembe juttatott egy másik, hasonlóan gyönyörűséges, szoborba öntött pillanatot, a Duna-korzón leültetett életnagyságú „kutyás lány” szobrát, -nyilván ismerik, ott van a Vígadónál, kellemes, szívet melengető rájuk nézni, ahogy a kutyus vonakodik odaadni a megszerzett labdát, szinte hallani a lány unszolását: „naaa, kééérlek! Add ideee gyorsan!” remekbe (és talán örökbe) szabott páros mozdulat.
Elméláztam, majd visszatérve a valóságba szemem előtt még mindig tartott a „csókjelenet”, mert ezt nem lehet megunni. A bullterrier szinte mosolygott. Tojásfején apró szemei piros rubintokként csillogtak. Fekete orrocskájához most egy rózsaszín orrocska tapadt ő pedig késztetést érzett, hogy megnyalja az őt puszilgató orrocska gazdáját. A kislány pedig visszapuszilta őt.
Egyszerre kimondhatalanul azt kívántam, bárcsak én lennék az a kutyus...
