Hidak II. - Elképzelt való

Megáradtál könnyel néha nyugtalan folyó

Partjaid közt habzott léha sok-sok üres szó
Köveimet elkoptatták vad áramlataid
Sodorva mozdították biztos alapjait

Beléd omlott ócska hidat építettem rajtad
Gyenge voltam és elsodort büszke hatalmad
Messzire vitt Tőled, de arcodat még látom
Mikor Hozzád futok sötét, komor utcákon

Hol vannak hát az alapok, mire felépülhet
A híd, melyen Hozzád jutok és mint menekültet
Révbe vivő úton Feléd egyszer majd átenged?
Egy elképzelt való, mely szép, s hívón lebeg

Csak szívem országútján most még messze járok
Felhőket kergetek, melyek rózsaszínű álmok
S a híd, mely örvénylő mélyed felett vezet
Lehet, hogy megmarad már örökre képzelet


Andromeda-nak  2004. 06. 18. 

Fagyizóban

Hallgattam, de az érzések nem bírtak várni
Megbolondultak Érted a fák a tájban
Reménytelen küzdve szív-dobozba zárni
Mint a fiú a lányt a képen: úgy kívántam

A fagyizó teraszán persze tombolt a nyár
De én még a falon azt a képet néztem
Ahol a fiú nyakába borulva sírt a lány
És majdnem egy vendég lábára léptem

Nevettél, ékszerként csilingelt hangod
Hogy mit is mondtál, nem tudom már
Szemem titkot ígérő szemedbe barangolt
S mindent elborított a lényegtelen homály

Kisszobádban

Ragyogva fogva tartó
Szerelmet súgó szemek,
Hogy is mondhatnék nemet?
Mint egy nyitva hagyott ajtó,

Melyen bízva bemehetek
Magányos kisszobádba:
Most nincsen kulcsra zárva...
Lámpást gyújtok, meglehet,

Átölelem vágyadat,
Míg mutatod titkos kertedet-
Fülemben forró a leheleted-
S megértem minden szavad.

Messziről gondollak magamnak

Szavakat próbálok befogni

Mosoly-keringőddel forogni

Veszélyes tánc már ez kedvesem

Szemed, akár a fénylő csillag
Körülleng egy édes szilfa-illat
Hangod távol csendülő kacaj

Messziről gondollak magamnak
Ábrándjaimban úgy akarlak
Reszkető ujjal megérinteni

Nem tudod, mégis összeköt minket
Egy forrón vágyódó tekintet
Hattyúdalom Hozzád hiába száll…

Elmúlik, mire visszajönnek
Csak szívemet lepik még könnyek
A vonulás egyszer véget ér

Széthintettem

Széthintettem, óh, valami port

Hamis álmokat csirregve szórt

Betűd közt fészkelő madaram
Felnőtt szívedig kósza szavam

Vigasztalva egyedül-léted
Papírodra rajzolva a szépet
Fiókák reppennek már mögéd
Csőrükből tovább szerte szét

Belepnek hajnali alkonnyal
Bibédre hulló virágporral
És termékenységgel áradva
Szerelem-szülő váradban

Élet-bombák nyomán nyitogat
Elfelejtett tavasz-titkokat
És zsong-zsibong mámorba múlva
S Te elhiszed újra meg újra.

Ki viszi át…?

Nálad én,
Te bennem:
Csodás fény,
Szeretlek

Örök dalt
Neked játsz’
Magasztal,
Ölel tánc

Szemedben
Szó elhal,
Kezemben
Virág hajt

Szívemben
Él szíved:
Szerelmem
Átviszed

Egyszer kellett volna...

„… Minekelőtte elszakadna az ezüst kötélés

 megromolna az arany palaczkocska,
és a veder eltörnék a forrásnál,
és beletörnék a kerék a kútba,…” /préd. 12,8/

Egyszer kihunynak a legforróbb vágyak is
Elkopnak szavaid, ha mondtál százat is
Egyszer leülsz Te is, fájón meggörnyedve
S lesz-e vajon akkor, ki vállad átölelje?

Egyszer Rád ún tegnap még heves szeretőd
Egyedül mész tovább, megsiratva Őt
Egyszer elcsitul majd dalos madarad is
Mit igaznak hittél, kiderül, hogy hamis

Egyszer rájössz Te is, hogy mit kellett volna
De félek, úgy jő el majd lopva az az óra
Hogy késő lesz akkor mindent jóvá tenni
Egyszer kellett volna igazán szeretni

Egyszer elfogynak a napok, és a percek
Végtelenbe nyúló rövidekké lesznek
Egyszer Nélküled megy tovább a zajos sárga busz
Csöndessé lesz lelked és végső partra jutsz.

2004. 06. 09.

A másik oldalon

Van úgy, hogy csendes... néha kerítést tépő indulat feszíti...
különös, mert beteg, mert sérült,
mert távol került a normális hétköznapoktól,
saját mértéke szerint méri a múló időt...
nem szívesen voltam ott,...
akár belül rácsozott lélektemetőmben...

Amolyan négyszögletű, rendetlen-gyászban heverő
Az i-re mindig akkurátusan több pontot is tevő
Kéményodvakból felszálló vidám kacaj rémít
Meggyőződéses busa fejjel bólogató önámult tévhit

Mely, mint csermely, oda-vissza játszva időkerekén
Lassan, mosollyal húzza, te vagy a bolond, nem én
Festőiek színei – de nem a kerítésemet! – egykedvű zöld
És nem lehet tudni, hisz a szabadság börtönében hűsöl

Hogy az örökké félig-kész kertkapu meddig ér bele
Az a fontos, csináljuk holdvilág-valóig, de ki törődik vele?
Mereven besugárzó képek néznek, valamit összekapcsol
Nem szűnő szidalmak - pálcával is vert – négykézláb habzsolt

Az nem én… Miért hagytad elöl a kést?- zokogva élek
Oly ritkán kaptam enni … erősen törnek fel az emlékek
De még mielőtt…! - csend, este lett, takarók csíkos homálya
Megint alszunk, s ránk borul a holnap magányba zárt árnya

Szeretlek

Szeretlek, szavaid áttetsző selymek

Melyek becézőn és féltőn ölelnek
Lesiklanak hullva, nem is érintve
Hozzám simulva, lelkemen lebegve

Aztán beissza - minden cseppje tiszta
Örök szomjam oltja csillapítva.
Hajnali harmatod fürdeti az arcom
Hosszú pillanatig, óh gyönyörű asszony

Kedves szemed csillog, oly szép, türelmes
Ringó csípődre száll, tekintetem repdes
Mily igen vágyja szerelmes csókod ajkam
Oly jó: ne hagyd, hogy ezt abbahagyjam

Most táncol, kis bolond madaram most eped
Tűzpiros a vágytól, nézd, hogy csicsereg
Most szól dalom szépen: jöjj közel hallgatni
Úgy szeretném Neked ajándékul adni!

Megtaláltalak!

Valami megérint, s szívemen megáll:
Távolról futva íme, rám talált
Gyönyörködöm benned, érezlek, óh, nagyon
Elöntötted kamrám és most jön pitvarom

Nincsen szavam erre, zsongva andalít
Rohannék egy hegyről, amíg szétszakít
És túlcsordul lelkemen gyöngyöző szavad
Sírok és nevetek, mert jó e pillanat

Felemel, táncot jár, betölt, és részegít,
Csak ad és ad és csókol: ingyen gazdagít
Legyél örök nekem, el ne múlj már soha
Megtaláltam gyöngyöm, ó én ostoba:

Milyen soká vártam, s Te itt voltál Velem
Becéző, kedves, gyöngéd, hű szerelmesem