Mikor én először…

Mikor én először verset írtam,

Papírra szántani csuda jól esett!
Szók nem fogantak nehéz kínban,
Bár soraiknál lett azóta szebb,

S mégis reájuk gondol vissza,
Mikor esetlenül csetlik, keres,
Hogy, hogy is lehetett oly tiszta,
Mily tündéri volt és mily szellemes

Ősz ábrázat mögül kitekintve
A ma is írni vágyó balga lélek,
S csak fáradt mozdulattal int le,
Ha mellé mást is felidézget.

Mikor én először verset írtam,
Talán tavasz és földrajzóra volt,
Betelni az élettel alig-alig bírtam,
Künn, bomló rügyeken madárka dalolt

A padból elkalandozgatva
Míg írtam, az osztályterem felett
Szálló léggömb látszott az ablakba,
És kék ég előtt hófehér fellegek.

Felelni nem tudtam aznap szépen,
Bár az elégtelent bántam nagyon,
Elkészült az első tüneményem,
S angyalok vártak az udvaron.

Mikor én először verset írtam,
Hóvirág volt számban minden mondat
Üdén, fesletten, s félig kinyíltan,
De nem mutattam meg a lányoknak.

Még nem dúltak vad évek bensőmbe,
Még kék tinta futott a szűz lapon,
Egyszerű, s érthető elsőre,
Mint megkötött masni a szalagon.

Csupa nagybetűkkel írtam le, hogy: ÉLET
Lelkesülve, szentelt boldog lendülettel.
Hittem álmaimban, miből sok semmivé lett
Valamikor később, egy keserű reggel.


2009.04.17.

Versfolyam - Drága folyóm

Oly sok alakban képzeltelek immár,
Hűvös mélyed mennem tovább erőt adott.
Áttetsző lett előttem medred, és a hídnál.
Zsombék zöldje vetett fekhelynek pamlagot.

Óh, voltál nekem drága, ezerszínű gyémánt,
Délibábban remélt, hiún szőtt varázslat,
Mi üdítőn és hűen, csókos asszonyként várt,
Míg méltósággal folyón átszelted a tájat.

És voltál gyöngyöző minden a semmiben,
Hajót termő fűzfás út, két part közt végtelen,
Hol a juhát őrző pásztor fáradtan megpihen,
Mint melleken álomba merülő kisded értelem.

Áradva elsodortál kimondhatatlanul,
Képek, és szavak dúló erejétől győzve,
Hogy úszni, s játszadozni kezem egyszerre tanult,
S rávethettem szemem a partról ivó őzre.

Időzvén ringó, lassú hullámjátékokon,
Víz-fodraidat terelgette ügyetlen kezem,
S a távolba tűnő sárgás harangtorony
Emléke kísér, mikor nem vagy, csendesen.

Szomjas lelkem messziből is hozzád szökne:
Nem fogja béklyó lehúzva kapálózó lábam,
Utam, mint csapongó pillangó csalóka röpte,
Csak erőt adj, hogy áradásod felkészülve várjam!

2009-04-16

Nem tudhatom

"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el."

Nem tudhatom, hogy másnak, ki magyar szót hall,
édesen csendül-e, ismerős-e dallam,
csak azt, hogy szólni mindig így akartam,
s ha az idő felettem vészjóslón is átrobog,
nem nyelhettek el sírok, s pusztító táborok!

Nem tudhatom, hogy másnak, ki írni nem restell,
mit jelent egy kedves szó, s a mondat
széljegyzet marad-e, vagy féltőn idézve mond’nak,
mikor a nyelvet gyalázzák majd kevélyen?
Én szelíden ott leszek, s azt mondom: éljen!

Nem tudhatom, hogy másnak van-e gépe, szállni,
s felülről miféléket lehet látni onnan,
csak azt tudom, hogy utcát járva meg-megdobban,
ha rátalál egy-egy feledett emlékre a szív,
vonzani kezd a múlt, s a jövő úgy taszít!

Nem tudhatom, hogy másnak van-e a kezében
oly lencsés látcső, melyet nékem adtak,
hogy észrevenné, ki mellette bajban baktat,
s messzebb sem homályosul el a néző tekintet,
s megőrzi a mézes csókok ízét, mindet.

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
kankalinos mezőt, vágatlan sudár berket
dédelget-e az új kor embere magában,
s vannak-e, kik költőként írni mernek bátran,
kik tovább élik majd utánam a féltő szerelmet.



Az első vsz., valamint a vsz.-ok első sorai Radnóti Miklós: Nem tudhatom c. verséből idézve 
Ajánlással a költő közelgő 100. születésnapjára, valamint, a költészet napjára.

Néma monológ

Kétségek közt, immár negyven éve a vég felé

Megyek, folyton szorongva, szorongatva ettől-attól,
Hogy lerúgjam lidércálomban átizzadt bőr-ruhám,
Meg-megállva tíz emelet peremén, inogva málló kövön,
És elborzad repülni vágyó lelkem, mert alant sincs kiút!

A hangok egyre inkább unszolnak, hogy lelépjek-
Mikor visító kerék csattan sin acélhoz - a villamos elé,
De ma még gyáván elengedem, hadd menjen a körúton tovább:
Hiszen délután van, az idő langyos és kellemes.
Eljátszani báját, s megjavulni a holnapnak - viszont dőreség!

Követnek, érzem, s hiába szedném sebesebben ólmos lábam,
A percek falkában, éhesen loholnak utánam,
Fiúk, s leányok integetnek túlnan a furcsa bácsinak,
Szegény ördög, hibbant lehet kis mértékben talán,
S önfeledt nevetés közbe szénsavas szörp löttyen a földre.

E világ tébolyult meg? Vagy, ki elindult szépet keresni,
Csak eltévedt valahol e kifordult álom-valóságban?
Hát nem csodálom, ha reklám-porokat szippantó
Gyermekek kipirultan, csak kábán lézengenek,
És utcára borított kukákban turkál a jövő nemzedék!

Levert vagyok, minek tagadjam? Szétfeszít a tehetetlen várás.
Kétségek közt, immár negyven éve a vég felé
Megyek, folyton szorongva, szorongatva ettől-attól,
Talán mindvégig nevetségesen és oktalanul élve,
De enyém e fájdalom. S csillapíthatatlanul szívembe tör.

2009-04-09