2015. szeptember 25., péntek

Láthatatlanul

Én vagyok.
Vagyok a minden: oltárnak, szemfedőnek,
arcodra szóródó ezer izzó sugárnak,
boldog szülőanyja ébredő mosolyodnak,

remegő tenger, mely szemed éji tükrén
titokzatosan ragyog, s ajkadra
szerelmes dallamot igéz.

Vagyok a tánc,
ritmusok lázas, dobbanó heve,
a hajított ruhákért, meztelen testeken
lehunyt szemmel illatot kereső,

vörösen-kéken felvillanó lámpák
extázisában hajad suhanásába feledkező
vágyódó pillantás…

Én vagyok Teneked,
csak nem tudod, s ellibbensz előttem,
nem látsz, s nem vagyok ott, hogy elhiggy,
hiányzom belőled nagyon!

És futok utánad, üldözlek tereken át,
láthatatlan lényem hajszol érted,
a te kedves, láthatatlan lényedért.

Én vagyok!
Itt vagyok! Kiáltom, néma börtönömben,
de nem hallod, mert nem hallhatod;
hárfa vagy nekem, min nem játszhatok.

Hangodért megvesztem egyszer,
s azóta csönded kutatva ott csüggök
szavakkal talányosan játszó ajkadon.

Én vagyok a mező,
s min nyáridőben heverni jó nagyon,
a fák madársereggel, s picit kápráztató nap,
s mindaz lennék, mit szeretsz vakon,

vize szomjadnak, öböl, s kikötő, hogy hazaérj,
csodaszép liget, hol királynő lehetsz,
s friss rózsa, mit neked egy deli legény metsz

Vagyok és maradok
Neked, talán álom egy pillanatra –
vagy véletlen szó, mit belefűz szavadba,
szép idézet- mit nem látsz, valahol felírva.

Elhanyatló őszöm egyre több levelet terem,
körforgás ez, meg nem szűnő ábránd,
örök tegnapot rejtő emléktelen jelen.

2015. augusztus 24., hétfő

Azért vagyok

Azért vagyok már csak… azért,
egyedül azért, hogy…
szeresselek,

mert végtelen az űr,
és te végtelen messze vagy már,
és én végleg elvétettelek,

csak betűm az egyetlen sugár,
mely véletlen, ha elér,
és a remény, hogy láthatod…

Azért vagyok itt, már csak… azért,
egyedül azért, hogy…
elmondjam,

végtelen lett a tér és az idő,
s két pontként sodródva rajtuk
nagyon messze vagy…

csak az együtt bejárt út miénk,
és a neked mondott szavakért él
az elmúlt pillanat.

Azért vagyok már csak… azért,
egyedül azért, hogy…
szeresselek,

hogy velem legyél, mikor nem vagy,
s én veled, ha már nem vagyok
örökre veled…

Mert végtelen az űr,
és te végtelen messze vagy már,
és én végleg elvétettelek…


2015. július 16., csütörtök

Az igaz menekült emlékezete

Úgy jöttem ide élni - én, a bitorló,
mint termő magvát elszórja az ég,
fegyver űzött el, vagy talpamnak volt forró..?
Ki tudja már? Rég elveszett a miért..

Olyan vagyok, mint egy felnőtt gyermek,
ha békével fogadsz, éhem csillapul,
nyisd meg kapud, védj, ha oktalanul vernek,
jótéteményed vár jutalomcsillagul!

Engedj a tehernek bölcsebb barátom,
mert a fal ledől, s a kerítés megremeg,
érts meg, inkább visszamenni vágyom,
hol immár eleim emléke szendereg.

Idegenbe vetett az átok, hisz tudod!
Átgázol felettünk a komor történelem.
Ölelj magadhoz, s mutass egy zugot,
míg rám mért bajom nálad átvészelem.

Vadként vágtáztam el, múltam égő börtön,
nem nyugodhatsz – súgták - bárhova kerülj!
bűnöm e farkas kor, s fekete szín bőröm
nyúzottan lóg rajtam ismertető jelül.

Lángot fogtam, égek, mi marad belőlem?
Emlék? Szentkép? Boszorkány varázslat?
Csak a sors, hogy sokan szédültek előttem
öröklétre, … öröklétre hol csúf halál van!

Élni jöttem ide, de büntess, ha illet,
törvényt adj előmbe, míg közted átmegyek,
fegyver helyett kísérjen inkább tekintet,
s adj ennem ha kérlek, mint kér édes gyermeked!


2015. július 10., péntek

Halálos ágy

Az óra ketyeg, fogy a lét;
kevés a lég, s lélegezni még
egyre jobban zihálva…
… mégis úgy akarok!

Tűnik a lap vége,
félek, új sorra érve
utolsó lesz az, csonka,
csendbe hanyatló sóhaj…

Erőlködöm, legyen kimondva,
de már szájpadlásom
nyelvem börtöne lett,
s szívemben reked a szeretet…

És mondják körül: óh, jaj!
Letelt ideje, sajnos,
s tovább nem mardos
élni küzdés bágyadt heve,

nem játszom többé fénnyel,
bezár alfa, omega, e két jel,
csillag’im nyugodni térnek,
s az ének nem talál helyet a sorban…



… kevés a lég, de élek még, jól van!
Egyre jobban zihálva…
fogy a lét, az óra ketyeg,
még itt akarok lenni veletek…!


2015. június 26., péntek

Azok az évek…

Azok az évek... sűrű csendességek,
mélyből emelkedő füst-oszlopok…
megtelik lelkem velük, emlékeikkel,
mikor lélegezve belészívok egybe,
s felébredve, rájuk visszagondolok.

Messzeség fakó tavaszába réved
semmin függő, lehunyt tekintetem,
s ködök takargatják el a völgyet,
hol megismertem azt az édes érzést;
pillangó játszott kíváncsi szívemen.

A pillangó elreppent,.. csak az álmok,
azok gyötörnek és vigasztalnak máig.
Félelmekkel és reménnyel játszom azóta,
s hasztalan vesződni ezekkel ember módra,
gondjuk leköt minden napra a halálig.

Holnapom hiába vár, ha hív a múlt,
Körhinta repít pántlikás lány után,
kinek zsebpénzből vettem törökmézet,
s szeme kékje maga volt az igézet,
mégis nyár végéig csak vágyva bámulám.

Színes rétek, s felnőtt szerelmek jöttek,
s szűk lett a tér betöltenem szókkal,
olyan jól esett sivár nyaramra,
parttalan magányom erdőtüzeit oltani,
mint hévséget olt el leány és fiú csókkal

Álom kerülget immár, lomha kábulat,
feledésbe fúl egy ismeretlen kacaj,
a bántó kérdések elülnek lassan,
csak egy pizsamás alak bámul a tükörben
és ő sem tudja mi a baj…

Azok az évek... sűrű csendességek,
mélyből emelkedő füst-oszlopok…
megtelik lelkem velük, emlékeikkel,
mikor lélegezve belészívok egybe,
s felébredve, rájuk visszagondolok.

2015-06-26

2015. január 1., csütörtök

Versfolyam - Tél ölén

Tél ölén várok, vén diók során;
a dermedt pára kövezetre hűlt.
Tetszhalott a lég-rezgetett faág,
jégbe fagyott, megállt minden belül.

Szép folyóim útja most eltorlaszolva,
erőtlen szüremlik kristályain át,
de már a holnap lüktet fényben dalolva,
lágyítva a pendülő üvegharmóniát.

Elég lehelnem, s olvadt patak szalad,
lecseppenő kis életekké gyűlve,
hártyán lyukat ütve a párkány alatt
napmeleget lop a jégszíven belülre.

Igen, holnap szorítása egyre gyengül,
elsimulnak a tükörbe metszett karcok,
csikorgó pengéi helyett nemsokára
tavasz csodálja a hullámzó leányarcot.

Csobbanásokban emléke sem marad,
szertelen elvágtat, mint ki legyőzte...;
Majd. Igen, majd így lesz, de addig várok,
tél ölén, vén diók során időzve.

2015. 01. 01.