Emlékezem még rá, a tisztaszobában,
hol kiterítve feküdt, s csak egy fehér ágy van,
ablaktalan csendben beszélgetett velem,
hogy miről folyt a szó, már nem emlékezem…
Néztem arcát, sír-e, s hogy súg-e majd titkokat,
s éreztem tenyerét, amint megsimogat,
vágytam közel lenni, hozzám mindig jó volt,
aztán menni kellett, s hosszan arcon csókolt.
Nem láttam többet, csak hideg temetőben
mutatták a követ, hol fekszik a földben,
s olyan szomorúság lepett meg hirtelen,
hogy nem lesz többé ilyen kedves bácsim nekem.
És sírtam csendesen, s nekibátorodva,
s emlékeztem már a múlt hétköznapokra,
mikor fogócskáztunk, s labdáztunk a kertben,
és pihés kacsákat fürdeni tereltem.
És szétnyílott felettünk a tágas égbolt -
"Halovány legyező, gyöngyszín, fátyolkék-folt"
Így mondta a bácsi, s közben úgy felhevült,
szivárványt mutatva a fűbe mellém ült.
Máskor babát hozott – éneklőst!- játszani,
szerettük, s küldött át sütit neki Mami.
Ő meg, ha elromlott valami a házban,
megszerelt, javított, s anyával "hurrá"-ztam
Néha úgy hiányzik, bár lassan megszokom,
és sírni azóta már van másra is okom,
de emlékezem még rá és ha arra járok,
viszek a bácsinak egy csokor friss virágot.
