re: Átokszóra

Lépteid nyomán a fű nem hajt ki többé
És az árnyas emlék szóbokrot nem terem
De a kérdés, amely nem vál immár köddé
Sötét alagútba ért, s a végén gyötrelem!

Földszagú és nyirkos halált lehell ajkad
Ősi legendákat kever egy bőrös szárny
Átkodat kimondtad, hát nehogy viszont halljad
Napvilágnál látsszon a gyűlölködő száj

Szerethet-e vajon, ki gonosz szókkal illet
S keserű csalódást elfedez ítélet ?
Koporsóba téve jót, rosszat és mindent,
Mi egykor miénk volt. A halottá lett élet,

Lehullott levél, mely mérgezve a fától
Sáros avarrá lesz, talán termőfölddé...
Egyszer elszakadva e gyűlöletes mától
Elcsillapszik szíved, és merengő csönddé,

Halk könnyekké válik, szelíd koszorúján;
Eltemetett álmok sírhalmára rózsa,
S kerül gyertyaszál is elkísérve útján
Emlékezni fogsz majd az utolsó szóra

Várlak...

Feldúlnak kétségek, még érzed: nem tudod

Elhagyni a várost, nehéz súly, vonszolod
Hordozod a múltad, mint hegedt, mély sebet
Látom vívódásod, s kíváncsi gyermeked,

Amint elindul most, tovább visz egy álmot
Neki könnyebb lesz tán, s vele megpróbálod
Lábad itt megvetni új életet kezdve
Romló bérházak közt, szülőföldtől messze

Jőjj, ne félj e várost birtokodba venni
A falak hűvösek még, de úgy fognak szeretni
Nem szeretett már rég bizony mondom senki
Ahogy megölelve két karomban lenni

Megleled nyugalmad, s a mosolyt szemedben
Bízom benne nagyon, hogy azt én lelem meg
Hevünknek hullámát borítva a télre
Várlak, kedves párom, holnap itt vagy végre!



Emlékszel? mielőtt megérkeztél...

Oly ismerős ez...

Oly ismerős ez...
Szerelem-völgybéli dal
Ágak közt szálldos

Zakatol az agy,
A szív húrja megszakad,
S alant egy város:

Szépen kerített,
Mosolyban fürdik földje,
De kertje zárva

Csicsergő lombok
Közé fészkelt az élet,
S fáin madárka.

A domb lankáján
Kastély áll, lakatlanul
Zár van rajt’, s retesz

Simogató szél
Hoz csak néha híreket
Oly ismerős ez...

Hétköznap-áradás

Ez is folyó, bizony, sűrű iszapja fojt
Vergődve túlélni: megmondom, nehéz lesz,
Bár tudnád megállni, hogy fölé ne hajolj!
Csak nyugodtnak lenned: az győztessé tesz-
Néha.

Hétköznapok jönnek, álom-oltogatók
Szítsad még a lángod, hogy megőrizd fényét
Takargasd be gyöngéd, vannak ott takarók
Ne engedd, óh fiam, veszni lelked szépét-
Semmiképp!

Ne hallgass szavamra, élj bátran a mának
Fejest az örvénybe, ahogy a nagyoktól
A nézőtérről fújjolva-füttyölve láttad
De ne feledd: azért könnyebb kispadokról-
Bekiabálni

Tiéd a pálya, fuss! Gyerünk, tiporj gyepet,
Rózsát, gazt, ki bánja? Nincs ott szem, hogy lássa
Az idő majd növeszt, láthatsz még eleget
Hacsak előbb sírját maga meg nem ássa-
Büszkeséged

Emlékezz, én szóltam, mert lerántanak, és…
(Elébb vagy utóbb, megérted, bármi meglehet)
Véreddel fröcsköli magát egy szürke kés.
…Most hallgass, míg a csend napja nem temet-
Elhagyottként

Már nem vagyok Néked...

Már nem vagyok Néked erős fatörzsed,
Ki lombjának sűrű, elrejtő ölében
Vigyázza lépted, s vágyakozva zörget
Ablakodon, mikor csönd lesz, sötétben.

S ha elmorzsolsz egy száraz rózsaszirmot:
Nem számít, hogy szabad volt-e vagy tiltott
Egyedül veted be hűvös éji társad,
Elkísér a hangom: zizgő hársfa-bánat

Már nem vagyok Néked dalos madárka
Kire árnyékolt szemmel udvarodon állva
Feltekinthetnél a vadcseresznye fára
Hosszan szóló hangját epekedve várva,

Csalogatva ízzel, puha kenyérbéllel,
Kiáltva is utána, nem gondolva széllel,
Hogy kérleld énekelni, szívedre felelni..
Álmában rikolt csak, nem fog már szeretni

Már nem vagyok Néked kis gyöngyvirágod
Elhervadt füvek közt meghalt testem, látod?
Illatom szétterült páraként a mezőn,
S reáhull majd reggel, siratva, könnyezőn.

Úgy találjanak meg gondoskodó kezek
És őrizzen csendben az emlékezet
Jöjjön más nap, fényes, borongva vigadó,
Ültess új virágot, míg temet a szó…

Meztelen vágyaink...

Meztelen vágyaink rohannak
Sóhaj'ink hangtalan szakadnak,
Pillantásunk végleg összeköt
Hagyni, hogy szavaimban fürödj:
Édesen csorduló pillanat
Hallgatom elfúló hangodat…

Tovább még! Ízlelgesd, kedvesem
Tartóztatnálak még, de Te sem
Bírsz várni, közelítlek lassan,
Nehéz, hogy érzem, s ne mutassam
Összeomlanék már szótlan
Raboddá válva forró csókban

Hosszan ölelkezve Tevéled
Szeretlek drága kincsem, érzed?
Szerelem illatú a sátrad
Reám borul éjed: kívánlak
Érinteni csak, csak egy kicsit
Hűteni homlokom, úgy hevít

Lehemtől rezdül pihés karod
Nem kérdezlek, tudom: akarod
Ott van szemedben az ígéret
És mégis: eléd állok, s kérlek
Halld utoljára józan szavam,
Aztán részegen és boldogan…!


M :)

Rád gondolok…

Szöszke gyermekünk lehettél volna
Anyácska karján elringó Picúr
Igazság bömbölő hangjain szólva
Megmutatva, hogy lám: ki itt az úr!

Tavasszal vetettem fűzfa-ágyad
Gyertyák gyúltak szép párnád felett
Ha tudtad volna, hogy már úgy vártak
Biztosan ellen állsz, s nem engeded

Rávillantva okos, csillagos szemed
Elküldted volna: korán jöttél értem!
Nincs játszó társad? Mondd, miért teszed?
Csöpp vagyok még, látod? alig éltem!

Megfogta kis kezed, s rútul elrabolt
Nem kérdezett, nem várt, átlépett Veled
Hajnali órán, hogy hangod felsikolt,
Még ma is hallom: sírva: NEM MEGYEK!

Szöszke gyermekünk lehettél volna
Anyácska karján elringó Picúr
S emlékünk lettél, fájón dobolva
Néhány csepp könnyben, mi padlóra hull.

Tavaszváró

Jöhetnek metsző, fagyos, novemberi szelek,
Utadra rendeltettem, hogy elkísérjelek.
Tenálad húzódtam meg, vállam tartja vállad,
Kedvesem, ezt kerested, s nálam megtaláltad.

Április messze még és előttünk sok holnap,
Ne kérdezd, ha fáj is, ha nem látsz is, hogy: hol vagy?
Arcod heve lepel: elolt emlék tüzeket,
Kezed, ím megfogtam, s a jövő válaszol Neked.

Eltemetve

Nehéz a szó, csend motoz, kapargatva neszel,
Poros, szuvas padláshomályban láda moccan
Lomha könyvhalmok foglyaként nem eresztve el.
Küszköd, félelmekkel viaskod’ a sarokban.

Nyögné, hogy rátaláljon egy hálás jóbarát,
De csak legyek dönögnek a hullán rajokban
Elnyomva a sorkezdő nagy „ A” betű sóhaját,
Míg alul a föld-padlón sáros csizma dobban.

Még reménye él dőrén: a szöszke kisfiúcska
Csengettyűs-szép hangját már hallja négy öt-éve
Érzi, Ő az! Amint kiált az udvarra futva
Hogy szabadságát egyszer visszakapja végre

Nem kellesz, múlnod kell –így suhognak az árnyak
S az éveket tartani már napról napra gyengül,
Titokká lesz kincse és lapjai szétmállnak
Hogyha erre gondol, fájdalma jobban meggyűl’

Versfolyam - Mert a láncait rázó...

Mert a láncait rázó légiós bolond:
Ím szabad!
Ott térdepel ura előtt,
Könnye most sokaknak lesz gyümölcs
Még szédül, de szemében élő tűz ragyog
S hiába vettek birtokba testet
A démonok lettek rabok

Folyj, hát tovább élet folyója,
Nem szép és tiszta mindig az a dal
De hova behatol, új reményeket hoz
És kiseperve házat díszít éke
Vize, mint friss harmatcsepp gyöngye
Ha kortyolod, szeretettel égve

Szomjad oltva fedez...

Kölyökkiáltó

Hol vagy, miért bujkálsz?, ez otthonod!
Ha az utcákat magányosan, sírva rovod
S betakarózol halott-nyirkos levelekkel
Oly mélyre magadban úgyse temethetsz el

Ordítok utánad, ha le is megy a nap
Keres hiába is: a kölyköd, kölyköd marad
Mama, nem mehetsz el, így szótlanul
Kicsiny vagyok még én, majd kitől tanul

S csínytevéseit majd kivel próbálja meg
A nedves orrokat összedörgölő szeretet
Sikoltok, mert fázom, s nem rejtezhetem
Rozsdás bundád melege: óh, úgy kell nekem!

Szabadság- avagy Matyi lúdjai

Hegygerincnek csúcsán, ott emeld fel lábod!
Széles utcán járva hiába próbálod,
Nem járdáról lépve lehet megtanulni.
Szédülve lenézni, s vitorlázva hullni,

Rádőlve a szélre széttárt két-karoddal:
Nincs visszaút, tudod, s feltörő daloddal
Megreszkettetheted az alvó, szürke várost
Indulj, kelj fel! Hagyd itt azt a puha vánkost

Legyél ma az őrült Te – csak gondolatban!-
Fürdesd meg a Napot csillámló habokban
Állíts fejre tornyot, akassz le csillagot,
És mosolyogj, ha hallod: „mily kicsinyke vagyok”

Álmodd még az álmod, ne ébredj, kislegény!
Pálcád suhogtassad, és most ne légy szerény
Húzd deresre urad, hadd bömböljön váltig
Mindent szabad annak, ki szavakkal játszik

Karc

 - Milyen szép!

- "Te is! Mosakodtam, látod?"
Innom adsz…
Együtt leszünk, Óh, úgy szeretem a gyertyafényt!
Mosoly -vissza mosolygok, ajkamon táncol minden cseppje
Összegyűjtöm az aranysárga sugarakat Neked!, ma is!
Áttetszően, kristálytisztán, elegáns nyakam...
- … egy karc!
- "Óh, nem az! Pillantásra gyöngéd ívem..."
- ... letört üvegszél!
-"Miért?... Miért szorítasz úgy?
Bársonyos muskotályom
Meglódulva borfolttá terül,
- "Ne bánts, … a hátam!"
Elengedsz, mámorító zuhanás, behunyt szem,
Lesikló árnyak… a puritán üvegasztal alulnézetben,
Majd a foltos-eres tükörmárvány egészen közelről...
Széteső, lassan, múló tudatba csörömpölő ezer gyöngy,
Mind-mind ragyog, fenséges fényem hunyó morzsái.
Még nem is fáj, vagy már… ez az esztelen szétszóródás,
Messze úszó szilánkok, hasadó vég, megszakadó szív, amikor betör
És felüvöltve szűnik, belefúl a csendbe a halálrobaj...

2004. 10. 10.

Matyi lúdjai

Hegygerincnek csúcsán, ott emeld fel lábod!
Széles utcán járva hiába próbálod,
Nem járdáról lépve lehet megtanulni.
Szédülve lenézni, s vitorlázva hullni,

Rádőlve a szélre széttárt két-karoddal:
Nincs visszaút, tudod, s feltörő daloddal
Megreszkettetheted az alvó, szürke várost
Indulj, kelj fel! Hagyd itt azt a puha vánkost

Legyél ma az őrült Te – csak gondolatban!-
Fürdesd meg a Napot csillámló habokban
Állíts fejre tornyot, akassz le csillagot,
És mosolyogj, ha hallod: „ mily kicsinyke vagyok”

Álmodd még az álmod, ne ébredj, kislegény!
Pálcád suhogtassad, és most ne légy szerény
Húzd deresre urad, hadd bömböljön váltig
Mindent szabad annak, ki szavakkal játszik.

Ma

Ma együtt számoltuk meg szerelmünk csillagát
Örömünk végtelen, felhőtlen kék egén
Ma elhittük, hogy lehet, ami egykor „talán”
Volt felajzott lelkünk éber éjjelén

Ma boldogan hajtottuk egymás vállára fejünk
Eggyé szőve végre álmodott világunk
Rózsaszínre festve hétköznap-tengerünk
S lehunyt szemünkkel is mindent oly jól láttunk

Ma nem volt miért sírnunk, könnyünk pergett mégis
Arcunk lágy viaszán emlék-patakokként.
Szótlan tűrtük áradó szívünk, Te is én is,
S szabadon futottunk látók közt vakokként

Bolyongva

Elindultam megkeresni barna-kék szemed
Tapogatva a sötétben ráncos-szép kezed
Alaktalan mosolyodra emlékszem még jól
Mely a Háló szövedékén csalfán áthatolt

Tarka lepkeként libegve, hadd higyjék, céltalan
Talán bíztál remélve: eljön, kinek célja van
A várt boldogság egyre késett, szomjad nem csitult
Távolt kémlelted őrizve, míg a nyár őszbe hullt

Megszoktad, mit elődbe tettek, hangtalanul sírva
Elfogadtad, hogy a sorsod könyve így lett megírva
És évek teltek el hiába, reményed megfakult
Jövőd leláncolva várta, hogy felfakadjon a múlt

De lám a mégis sziklájára egy napon kiléptél
A háborgó, konok vízzel bátran szembenéztél
Leülve, s a hajdani nyarat átélve újra
Fodrozódó tajtékait sokáig bámulva

S a változatlan horizonton ím, egy picinyke pont
Haladva ég és víz között lélekvesztőn bolyong
Játékszere a roppant térnek az elemek színpadán
Még bizonytalan további útja, de a talán már talán

Te már észrevetted a vitorlást, ki legyőzve a vihart
Sós széllel dacolva, mind jobban feléd tart
Vajon eljön-e a perc, hol a képzelet való partot ér
Kérdések közt hánykolódva a hajó is nyugodni tér?

Hidak III. - Magányosság

Úgy-úgy: visz az árvíz megállíthatatlan
Csillám-tükrök tánca ezer szín, s alakban
Habjai reszketnek a parti füzes alatt
Elvitte a stéget, csak a cölöp maradt

A híd, csak Ő néz bámészkodva lába közt
Meztelen combjáig ér, s áramolva füröszt
Feltűrve traverzét vigyázza az utat
Oldalt is szemlélve jármű után kutat

Míg hátát görbítve a folyó fölé hajol
Estébe fordul és lenyugszik valahol
Átadja a helyét hideg csillagoknak
"Hova lettél társam, melengető Nap?"

Minden este kérdi, de csak hunyorgatnak
Reá a pontocskák, s a kutyák ugatnak
Álomba merül hát titkos fény-játékán
S a csillagok kacagnak, mint megannyi szép lány

Versfolyam - Úgy-úgy visz...

Úgy-úgy visz az árvíz megállíthatatlan
Csillám-tükrök tánca ezer szín, s alakban
Habjai reszketnek a parti füzes alatt
Elvitte a stéget, csak a cölöp maradt

A híd, csak Ő néz bámészkodva lába közt
Meztelen combjáig ér, s áramolva füröszt
Feltűrve traverzét vigyázza az utat
Oldalt is szemlélve jármű után kutat

Míg hátát görbítve a folyó fölé hajol
Estébe fordul és lenyugszik valahol
Átadja a helyét hideg csillagoknak
"Hova lettél társam, melengető nap?"

Minden este kérdi, de csak hunyorgatnak
Reá a pontocskák, s a kutyák ugatnak
Álomba merül hát titkos fény-játékán
s a csillagok kacagnak, mint megannyi szép lány