Utószó - elégia

Már mindegy
mi volt, mi lesz velem,
mi szép marad utánam,
azt lássa gyermekem,
minden más az
enyészeté legyen!

Próbáltam úgy tenni,
de nem voltam jó,
menteném magam, minek?
Legyűrt e baráttalan való,
s e rét-virág senkinek
többé nem lesz látható.

Elmondtam, mit
Teremtőm bennem adhatott,
talán kevés és sekély
volt a szó, vagy mint vakok,
csak úgy jártak köztetek,
tollamból jött mondatok.

Talán, mint ember
is megmutattam arcom,
kétségek, s szégyen között,
e lét-csatában megvívva harcom:
egyszerű képet láttál,
busa fejet egy paraszton.

Keserv gyűlt, kebel
nem tudta mindezt bírni.
Reménylem, éreztek,
s olvasva itt vagytok mind ti,
hogy értsétek, mit
értetek le kellett írni.

Nem kötekszem,
talán lehetne másképp,
elsőre elnagyolt lett
e kusza íráskép,
nem öltem munkát bele,
csakhogy szívem lássék.

Ítéletedre várok.
Megsúgod, szavaid készek,
nem érdekelnek engem
más olcsó ítészek,
oly köved legyek, melyen
alapszik az építészet!

Mert menni kell egyszer,
s mi szép marad utánam,
azt lássátok velem:
ez volna puszta vágyam,
enyészeté legyen,
mit bolondul csináltam!