Város-szindróma

Ha város-szindróma, betegség kígyója fojtogat
S rám omlanak a magasba görbülő torony-falak
Csoportba verődött magány sziszeg utánam
Fuldokló kutyák falnák fel koncként vetett lábam

Járdák tövén osonok el, hol fojt a bő vizelet
Hogy majd’ a szórólapos nyomorultnak megyek
És füstszagú, háborús kapualjakból rám ásít
Egy kukát kenyérért feltúró, rőt szakállú másik

Józsefváros mocska büszkén nem tér ki előlem
Utcahölgye hagyja, hogy percre hozzám öleljem
Íme, itt születtem, kórházán rozsda lóg zárnak
S rögéhez kötve élnek, csak a galambok szállnak

Kálváriája is elhagyta rég, Epreskertbe költözött
Otthonra lelve művészlelkek, s őrangyalok között
Vaksin toporgok, hol ma is rézszínű az arany
És a bennszülött késével könnyen megvághatom magam

Tulajdon utcáit, mintha enyém lenne, úgy rovom
Szemem elidőzget a vadon nőtt, csenevész bokrokon
Hiábavalóság gyanánt foghíjaiba rohad az omló idő
De körfolyosóiról mosott ruha illata árad, s kékítő

Mégis, ide bújok, ha város-szindróma fojtogat
S rám omlanak a magasba görbülő torony-falak
Csoportba verődött magány sziszeg utánam
Fuldokló kutyák falnák fel koncként vetett lábam…